Egy esélyem van

Most nem hagytál el engem

Fáj a hasam iszonyatosan. Viszont a fehér falak helyet a szobám falai vártak engem. Az ágyam mellett pedig az öcsém engem nézett. Gondolom ő is várta, hogy felkeljek végre. Ahogy meglátta a szemeimet kinyílni, szinte kiszakadt a dobhártyám, ahogyan elkiáltotta magát:

- Végre! Már azt hittem, hogy... - borult a nyakamba örömében. - Több szívinfarktust nem akarok átélni, világos?!

- Nyugalom, csak most ébredtem fel... - felültem, amennyire csak lehetséges volt. - Hány órát aludtam?

- Négy napot. - ez nyers közlés volt. - Szerinted mennyire voltunk kikészülve. Persze Abby biztatott minket, hogy felkelsz, hiszen nem semmi műtéten voltál túl. De akkor is!

- Gondolom volt nyüzsgés nélkülem is. - akartam inni, amit csak egy-két korttyal tudtam megtenni.

- Minden megállt. Az alvilági élet is megfagyott, hiszen a vezér nem volt ott. Clarke meg közölte, hogy ő nem fog úgy intézkedni, csak Roan-ra adta ki a körözést, de többet nem tett. Mackó volt az ügyeletes, de neki sem kellett semmit sem tennie. Minden csendes volt.

- És a többiek? Velük mi a helyzet? - próbáltam infókat szerezni.

- Azt mondták, hogy később benéznek hozzád. Most egyenlőre csak a szőke angyalodnak kell látnia, hogy semmi baj sincsen veled. - kelt fel. - Szóval én elmegyek valamerre, asszem Abby-ékhez. Ti meg maradtok kettesben itthon. Úgyhogy szedd össze a lelki erődet, ami maradt, mert ez nagyon érdekes lehet. De minimum kiszorítja belőled a lelked. 

Ezzel le is lépett a drága öcsém. Képzelem miket kellett végig hallgatniuk amiatt, mert én relatív kómában voltam. Szót se róla, nagyon jó munkát végzett Abby. Bár nem merek úgy mocorogni, mint akinek semmi baja sincs. Most rendes kislány leszek, mert ha nem, akkor valószínűleg Clarke végez ki engem, hogy nem vigyázok magamra és a friss sebeimre. Ahogy csendesen ültem és néztem ki a fejemből, nagyon gyorsan jött a szobám felé valaki. Alig pillantottam az ajtóra, már majdnem kiszakadt a helyéről a lendület miatt. Becsapta maga után, aztán felém iramodott eléggé ideges tekintettel. Sosem tartottam senkitől sem, aki haraggal, méreggel vagy bármi ijesztőnek szánt tekintettel ajándékozott meg. Na most pont nem ez a helyzet. Clarke kék szemei úgy tudnak szikrázni, hogy az már nekem is félelemre ad okot. Annyi lehet a szerencsém, hogy sérült vagyok, különben már rég kaptam volna az égi áldást. Mellém mászott és elsőnek a hasamat akart látni. készségesen vízszintesbe helyeztem magam, hogy hozzáférjen. A,int megvizsgálta a sebem, bemászott mellém a takaró alá:

- Most olyan szinten megvernélek, hogy nem tudnál felkelni három hétig sem! - huh, nagyon mérges. - Az a szerencséd, hogy a sérülésed nem a te hibádból származik...

- Gondolom jó volt a négy nap nélkülem. - próbáltam kicsit szarkasztikus lenni, hátha veszi a célzást és egy kicsit lenyugszik.

- Ezzel ne is merészelj viccelni! Mindenki szívbajos volt! Belegondolni sem akarok, hogy mi lett volna, ha nem ébredsz fel... - feküdt le mellém és a vállamra tette a fejét. - Megijesztettél, nagyon! Soha többet nem akarom azt látni, hogy a saját véredben úszol, világos?!

- Igenis főnökasszony! - adtam egy puszit a homlokára. - Az oldalamra azért fordulhatok? Szeretnélek megölelgetni. Persze, ha engeded ezt nekem.

- Erre kapsz engedélyt. Elvégre erre nagy szükség van most... - fordultam felé végre.

Megölelhettem, ami nagyon jól esett. Persze fájt a hasam, hiszen még nagyon frissnek érzem a varratokat. Ő is közelebb húzódott hozzám. Jó érezni az illatát... Fura vagyok most, szerintem a fájdalomcsillapító hatása nagyon is bennem van még. Érzem, ahogy a keze a derekamra került, a másikat pedig a feje alá tette. Én is hasonlóan feküdtem, csak a fejem az ő fején volt. Kapott is homlokpuszit, mire cukin felnézett rám. Amolyan nézés volt az, aminek nem tudsz ellenállni és bármit kér, te azt megteszed készségesen. Kapott egy szájra puszit, mire olyan vices volt az a morcos tekintete, hogy elnevettem egy kicsit magam. Persze a hasam is megfájdult ennek hála:

- Ezért kell kinevetni engem, mi? - kicsit kárörvendett ezen.

- Jól van na, akkor is vicces volt! - védekeztem. - Te is nevettél volna, ha én vágok olyan arcot, amit te az előbb.

- Az lehet, de akkor sem szép kinevetni a másikat, főleg a négynapos szívroham után! - oké, ez jogos. - Szóval? Kapok valamit vagy sem?

- Négy napot ki voltam ütve, de már követelőzöl? - kekeckedtem vele továbbra is. - Clarke, azért olyan gyorsan senki sem gyógyul ám!

- Ezt megjegyeztem... - fordult a másik irányba duzzogva. 

- Na, csak vicceltem!

Bújtam hozzá és magamhoz öleltem. Kicsit fájt a mozgás, mert a hasam megfeszült, de meglehet szokni. Volt ennél rosszabb is szerintem. Meg ennyi fájdalmat még kibírok, nem nagy gond. A háta teljesen nekem simult, így nyugodtabban öleltem. Azért annyira nem haragudott meg rám. A hasán van az egyik kezem, a másikat meg valahogy a feje alá varázsoltam. Kényelmesnek éreztem ezt a fajta fekvésmódot. Van egy olyan érzésem, hogy feküdtünk mi így, mikor ki voltam ütve, csak akkor én voltam az, akit öleltek. A kezemet, amin feküdt, azt a mellkasához szorította, ezzel is teljesen hozzám bújt. A hasán levő kezemet pedig fogta, mintha elvesznék. Örülök annak, hogy most mellettem van és nem hagyott el... Emlékszem, mikor olvastam azt a könyvet, amit Mackó adott nekem, abban Heda meghalt és egyedül maradt az akkori Clarke. Aztán még történtek képtelen dolgok vele, de sosem feledte el azt, akit szeretett. Szerintem ezt cipeltük át mindketten ebbe a világba. Más válasz nem lehet arra, hogy ennyire össze vagyunk nőve. Tényleg lehetséges ez a reinkarnáció, ez a második esélyünk, hogy együtt lehessünk. Vagy az első és egyben utolsó? Hiszen az előző életünkben nem volt esélyünk együtt lenni, csak beleszerettünk a másikba. Talán most kedveztek nekünk és egy pár lehetünk? Ha ez így van, akkor mindent megteszek, hogy ne szakítsanak minket szét. Eddig is ezért harcoltunk, ezután is ezért fogunk harcolni, vagyis én biztosan küzdeni fogok. Bár, ahogy viselkedik Clarke, szerintem ő sem hajlandó elengedni engem. Ilyenkor tudom becsülni azt a szeretetet, amiben részesít engem. Mindig becsültem, hogy lát bennem valami olyant, ami számára szerethető. Nem értem mi az, de ha neki ennyit jelent az a bizonyos dolog, akkor megadom neki. Kezdek elálmosodni. A tudat, hogy itt van, a karjaimban, megnyugtat engem. Emiatt is vagyok képes pihenni.  Örülök, hogy csak engem szeret, senki mást.