Egy esélyem van

Már nincs bennem semmi...

Kicsit kiakadt rám Clarke. Talán három hónapja vagyunk együtt már, de valahogy leragadtam a szeretet kinyilvánításban... És neki több kell. Azt akarja, hogy sokkal bújósabb legyek, sokkal többet adjak neki a szeretetből, amire szüksége van. De nekem még nehezen megy a dolog. Elzárkóztam ettől az érzéstől... Pontosabb legyek, nem is tudom, hogy mire is jók ezek az érzések. Nem az, érzem, hogy szeretem, mindennél jobban, de kimutatni nehezemre esik. Mintha le lenne bennem ez láncolva. Ezen teljesen elmerengve néztem ki a fejemből egyedül a szobámban. Igen, egyedül vagyok, mert Clarke nem akart átjönni. Mert neki ez nem jó... Nem tudom mit csináljak, tehetetlen vagyok már. Úgy érzem, hogy csúszik ki a kezemből az ő keze. Mintha elveszítem napról napra egyre jobban. Egyre kevesebbszer akar mellettem ülve hozzám bújni, egyre kevesebbszer csókol meg. Halványul benne minden, amit irántam érez. Amikor beszélünk telefonon, sokszor hallom azt tőle, vagy éppen olvasom üzenetben, hogy "higgy amit akarsz" meg "nekem mindegy". A mai napon pedig időt kért tőlem... Azt mondta, hogy neki ez nem megy. Nem bírja, hogy nem vagyok képes többet mutatni a szeretetemből.Holnap iskola, kezdek álmos lenni, inkább lefekszem, nincs erő ehhez az egészhez...

*~*~*~*~*~*

Bent vagyok a teremben, a szokásos helyemre ültem le. Az ablakon bámulok kifele, közben zenét hallgattam. Sokáig voltam ilyen állapotban a teremben, nem érdekelt soha senki a barátaimon kívül. De most őket sem tudom hallgatni. Nagy a nyüzsgés a fejembe. Zavarosak a gondolataim és mind csak Clarke körül forognak. De neki nem fáj semmi, ahogy láttam ma is az iskola kapujában. Vidáman beszélgetett a haverjaival, hozzám nem is akart szólni. Így bennem már minden eltűnt. Feladtam, hogy tényleg szeretett engem... Szerintem csak időt voltam jó múlatni és ennyi. Biztos elmesél mindent azokról, amiket neki mondtam a hülye reinkarnációról. Elég nekem már mindenből. Elindult a nap is, sorba ment minden órán az, amit eddig is adtam elő a tanároknak. Hamar le is tudtam a mai napot. Nem éreztem, hogy kellene beszélnem bárkivel is. Csendben összepakoltam és eltűntem a teremből. Az öcsémhez indultam, hogy kicsit feldobja a napomat és én is az ő napját, de kaptam egy üzenetet, hogy nem mehetek be megint hozzá. Ezt bánatosan elfogadva indultam haza. Ilyenkor lennék egy hideg helyen, ahol senki sem lát. Ahogy sétáltam, észre sem vettem, hogy előttem megállt valaki. Véletlen belé ütköztem, fel is löktem. Kivettem az egyik fülhallgatómat és felsegíteni akartam azt, aki a földre esett a hibámból. Pont az volt az, akitől vagyok ennyire hulla állapotban. Szó nélkül felsegítettem és indultam tovább. Nem bírtam a szemébe nézni sem, de ő a kezembe kapaszkodott:

- Lexa, beszélhetünk attól függetlenül, hogy nem vagyunk együtt. - akart lágy lenni, de nekem csak egy tőr volt a szívembe ez a mondat. - Tudom, nehéz az exeddel beszélni meg minden, de barátok vagyunk ettől függetlenül.

Ex? Már le is mondott rólam, rólunk...? Ennyit értem volna? Ennyire nem voltam fontos neki? Ennyire könnyen el lehet felejteni engem ezek szerint... csak barátok, mi? Ez nagyon rosszul hangzik, főleg az ő szájából... Ezt sosem akartam tőle hallani:

- Megdöglött a kutyánk, de tartsuk meg... - mondtam halkan. - Kösz, de nem. Megvagy nélkülem is.

Ezzel ott is hagytam őt. Szétszakadt a mellkasomban a szívem, de nem akartam úgy a szemébe nézni, hogy régen rám ragyogott. Belegondolni, hogy mást ölel majd, vagy akár most. Mással kel és fekszik le. Mást csókol, mással éli le az életét. Nekem ez nem kell. Nem fogok mosolyogni, miközben én is lehetnék az, akivel együtt van. Hazaérve az ételt sem kívántam, csak a szobámba zárkóztam be. Sötétséget csináltam a szobámba, hogy teljesen összeroskadhassak. Kívül fagyos vagyok már, de belül igen is összetörtem. Csak ezt senki sem látja rajtam és nem is hagyom, hogy bárki lássa! Csendesen feküdtem az ágyamon, közben minden fájdalmam kezdett egyre jobban elhalkulni. Kezdtem üressé válni. Persze a többiek folyamatosan írtak nekem, de meg sem néztem az üzeneteket. Asszem még Clarke is írt nekem, de az sem tudott érdekelni. Mások biztos már kaptak volna a telefonért, de nekem nem volt erőm rá. Belegondolni, hogy pár napja még a szíveket, szerelmes üzeneteket küldtük egymásnak, most meg, mint két "barát", úgy akar velem beszélni... Erre már tényleg nincs erőm. Elég legyen nekik, hogy a fagyos Parancsnok visszatért és soha többet nem fogom elengedni ezt az álarcot. Nem érdekel senki véleménye. Hamarosan kopogtak az ajtómon és nyílt is, Mackó jött be hozzám:

- Szia kölyök... - ült le az ágy végébe, mire felültem, ezzel megtisztelve őt. - Nem akarsz beszélni erről?

- Ennyire rám van írva? - kérdeztem enyhén keserű mosollyal az arcomon.

- Ismerlek már pici korod óta. Ha más nem is, de én látom rajtad, hogy fáj nagyon valami. 

- Bocsáss meg, de nem akarok róla beszélni, rendben? - néztem rá, amit szerintem megértett.

- Rendben kölyök. De ha akarsz beszélgetni a dologról, akkor szólj és beszélhetünk. - mondta elfogadóan. - Hagylak kicsit pihenni, oké? Ha kellenék, a dolgozószobában vagyok. Sok lett a munka hirtelen.

Csak bólintottam egyet. Felkelt és már távozott is. Ezt szeretem benne nagyon. Nem erőlteti a dolgokat, de ha kell valaki, aki segítsen nekem, akkor jön és segít nekem. Ezért ő a legjobb apa a világon. Nem tudom neki elmondani, hogy szétmentünk Clarke-al. Láttam, hogy nagyon bírja, nem akarom ezt lerombolni. Nem kell, hogy azon agyaljon, hogy nekem mi okozna boldogságot újra. Elég neki a munka, én nem akarom terhelni őt evvel. Ahogy másokat sem. Nem éri meg a dolog. Nem akarok teher lenni. Jobb az álcázás, mert akkor nem keresnek feleslegesen. Nem kapom a lesajnáló tekinteteket, mert rosszul esett valami nekem. Jobb, ha nem tudnak rólam semmit sem. Jobb, ha szívtelennek hisznek, aki bárkit a földbe döngöl, eltapos, ha kell vagy úgy tartja kedve. Ez illik rám. Mindig is ez volt az igazi énem...