Egy esélyem van

Első találkozás

Lexa szemszöge:

Még mindig nem értem, hogy miről is beszélt hirtelen Clarke. Miért egy ideje? Nagyon összezavart, de a telefonom megszakította ezt a fura gondolkodást. Üzenetet kaptam Gustus-tól, hogy lehet megint bemenni az öcsémhez. Elmosolyodtam a tényen, hogy ismét jobban van. Felkeltem és vágtattam is le, el is feledkeztem a szőkéről, aki mellettem volt. Ő azért nem feledkezett meg arról, hogy nemrég még ölelgettem. A nappaliban kapott el engem, mire egy remek ötletem támadt:

- Húzd a cipőd, elviszlek valakihez! - adtam az utasítást, mire érdekesen nézett.

- Nocsak, hova akarsz engem elcsalni? - vigyorgott, de azért vette már fel a cipőt. - Hova rohanunk?

- Majd meglátod!

Ezzel húztam is kifele a házból. Persze útközben meg kellett állni egy kevés édességért, mert az az öcsém gyengéje. Megértem, én is ölnék a gumicukorért. Sietve mentünk, Clarke fel is vette a tempómat. Amint a kórházhoz értünk, ő kezdett sietni és már, mintha ezerszer járt volna itt, úgy vette a kanyart a gyerekosztály felé. Meglepett, hogy ennyire kiismerte magát. Minden nővér köszönt neki, a recepciós is érdekesen mosolygott rá:

- Szia Clarke!

- Szia Niylah! Anya merre van? - kérdezte, mire nekem leesett, hogy az anyja az, aki kezeli az öcsémet...

- Bent van Aden-nél. - erre azért megijedtem. - Csak a szokásos vizitet csinálja szerencsére. Mellesleg Clarke... Nem érsz rá ma este? Kicsit beszélgetnünk kellene, nem?

- Bocsi, de nem jó... - ekkor rám nézett és megfogta a kezemet, fel is emelte az összekulcsolt mancsainkat. - Már összejött, amiért eddig nyúztalak téged is!

- Hála égnek, már kezdtem agybajt kapni a szerelmi bánataidtól! - tette össze a két kezét a hölgy, aki talán volt 23 éves. - Na, itt is az anyukád!

Fordultunk meg és éppen akkor lépett ki Dr. Griffin. Már vártam, hogy mit mond a helyzetéről. Szerencsére semmi baj sincs, de még egy ideig bent kell fogni, hátha megint baj támadna vele. Ezt megértve kértem engedélyt, hogy bemehessek az öcsémhez, amit meg is engedett. A lányára kicsit érdekesen nézett, de nem szólt semmi se neki. Beléptem a kórterembe és látom, hogy az öcsém úgy vigyorog, mint a tejbe tök. Gondolom az utánam jövő ember miatt is vigyorog. Leültünk az ágyához, én meg már meg is öleltem az öcsikémet. Nem szoktam így beszélni, nagyon kevesen kapják meg ezt a beszédstílusomat. Az öcsém az egyik ilyen ember, akivel lágyabban beszélek:

- Na, öcsikém, hogy érzed magad? - miközben kérdeztem, a kezébe is adtam a gumicukor adagot, amit beszereztem neki. - Gondoltam rád idejövet.

- Hála égnek, már hiányzott! Undorító íze volt annak a fura tápszerszerű valaminek, amit adtak nekem! - fintorgott, majd Clarke-ra nézett. - Barát?

- Osztálytársam, plusz az ő anyukája kezel téged. - voltam enyhén szemét, mire Clarke mérgesen nézett rám.

- Chof gon denying your bro bilaik osir laik teina... (Kösz, hogy letagadod az öcséd előtt, hogy együtt vagyunk...) - morogta, mire az öcsém elnevette magát.

- Leksa ste just bilaik. Nou some emotional kind. (Lexa már csak ilyen. Nem valami érzelmes fajta.) - válaszolt direkt ezen a nyelven, amiért én is csak mosolyogni tudtam. - Did yu ge teina den? (Akkor ti összejöttetek?)

- So far, sha... Em's up kom yu. (Eddig úgy van, hogy igen... Ez már csak rajta múlik.) - néztem Clarke-ra.

- Nou get yu daun, ai already caught your sis. So sha, osir laik teina. (Nyugi, már elkaptam a nővéred. Szóval igen, együtt vagyunk.) - jelentette ki lazán.

Ekkor lépett be a gyógytornász, aki segít Aden-nek megtanulni újra járni. Az autó balesetben olyan károsodásokat szenvedett, ami miatt sok mindent újra kellett neki tanítani. Most a sétát akarják neki elősegíteni, hogy minél előbb hazajöhessen. Valamiért nem mehetek le vele, utána meg persze fáradt lesz, így kénytelen vagyok elmenni a kórházból. Legalább naponta látogathatom, amint lesz időm rá és beérek a látogatási időbe. Kimentünk és éppen Dr. Griffin-be botlottunk bele, aki most nem engedte el a lányát szó nélkül:

- Clarke, értem, hogy érdekel Aden, de azért ennyiszer nem kell bejönnöd érdeklődni, hogy javult vagy sem az állapota. - ez nekem is új volt, ő meg összébb húzta magát.

- Anya, erről a Lexa nem tudott... - suttogta, de tisztán hallottam. 

- Oh, bocsi... - volt kicsit kínos a helyzet, amit azért nem akartam.

- Holnap akkor jövök még be az öcsémhez, ha nem gond Doktornő. - léptem Clarke mellé, közben éreztem, hogy megfogta a kezem.

- Rendben, jót is fog neki tenni a társaság és a tény, hogy mellette állsz. - nézett az összekulcsolt kezeinkre. - Ahogy látom, ma írhatok egy igazolást neked Clarke, igaz?

- Hát, igen kellene... - vörösödött el picit, mintha olyant mondott volna az anyja.

- Lexa? - szólt hozzám a Doktornő, mire rákaptam a tekintetem. - Gyere át a nevelőapáddal vacsorára, persze, ha ráértek. Úgy hiszem, hogy illene, tekintettel rátok, ugye?

- Nem tudom, hogy Gustus tud jönni vagy sem, de majd megtudakolom. - válaszoltam gyanútlanul.

- Rendben, akkor megyek is, vannak még betegeim. Sziasztok! - és már sietett is el.

Én még mindig tudatlanul vettem a vacsora meghívást, egészen hazáig nem jutott el a tudatomig, hogy miért is mondta Clarke anyukája ezt nekem. Aztán, ahogyan beléptünk a házba, elért végre a felismerés engem is. Mondhatom, elég hamar.. Clarke még mindig enyhén vörös volt, mintha valami olyan történt volna. Leült a kanapéra, én meg csak értetlenkedtem továbbra is:

- Miért vagy ennyire vörös Clarke? - kérdeztem, mire rám nézett zavart mosollyal.

- Anya senkit sem hívna meg, csak abban az esetben tenné meg, ha olyan az illető...

- Vagyis? - ültem le mellé.

- Vagyis anya már úgy kezel, mintha családtag lennél. - nézett rám, mire leesett nekem is a lényegi rész.

- Szóval ez olyan, mintha áldását adta volna ránk? - próbáltam felfogni ezt a gyorsuló tempót.

- Igazság szerint már várta, hogy mikor állítok veled haza... - mosolygott eléggé vörös fejjel, ami szerintem tök aranyos volt.