Egy esélyem van

Bonyolultabb, mint hittem

- Milyen szemétláda? - volt élesebb a hangja, mint amire számítottam. - Mégis kiről beszélsz?

- Roan-ról... - váltam még mindig háttal neki, aztán már nyitottam is ki az ajtót, mire a fejem mellett ment el a keze, be is csapódott az ajtó. - Lexa?

- Fordulj meg! - utasított, mire megfordultam, eléggé ijesztőek voltak a szemei. - Honnan ismered Roan-t? Halljam!

- Egy régi ismerős, az anyja egy suliba járt az enyémmel. Mindig haverok voltunk, vagyis addig a rohadt fogadásig. - válaszoltam neki, mire kicsit lehiggadt. - Néha még beszélünk, mint két régi haver, de ennyi. Az anyja azóta pikkel rám, hogy anyám kapta meg a kórházban a főorvosi kinevezést.

- Mégis miért vagy ilyen emberekkel kapcsolatban? - észre se vette, hogy még mindig az ajtónak szorítva tartott fogva engem. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire veszélyesek, főleg Roan!

- Igazság szerint tudom... Nem egyszer mentem hozzá dumálni valamelyik bárjába. Engem bír, csak az anyja nem. De ennyi, semmi jelentősebb dolog nincs már, amit eltitkolnék előled...

- Mégis minek fogadtál vele ilyen hülyeségben? - na ezt a kérdést nem vártam el tőle. - Halljam!

- Egek, nyugodtabban nem tudsz már kommunikálni, vagy mi? - lepett meg az idegessége most, nem számítottam arra, hogy ennyire ideges lesz. - Csak fogadtunk és ennyi, nem hittem volna, hogy ilyen kimenetele lesz a dolognak... 

- Gondolkodhatnál, mielőtt bármit is teszel. - lépett most már el tőlem. - Akkor már értem ,hogy honnan szedte a bátorságot, hogy engem meg merjen kérdőjelezni... Most már menj, hiszen azt akartál!

- Igaz is, azt akartam...

Ezzel léptem le a szobájából. Aztán el is hagytam a házát. Ahogyan mentem hazafele, egyre jobban homályosult a tekintetem. Egyre nehezebben láttam a könnyeimtől, de hazáig kibírtam, hogy ne sírjak fel hangosan. De ahogy a szobámban találtam magam, nem tudtam tovább tartani a könnyeim. Tényleg elvesztettem őt... Ez egy nehéz döntést hozott nekem el. Beszélek Roan-el, tudni akarom, hogy miért is kellett ez neki. Előkerestem a számát és már hívtam is. Megbeszéltük, hogy az egyik városszéli bárban találkozunk, ami a nevén van. Összeszedtem magam, szaggatott fekete farmer, fekete póló és bőrkabát. Már indultam is, nem volt kedvem sokat várakoztatni, meg én is tudni akartam az igazat. Háromnegyed óra volt, mire odaértem a bárhoz. A kidobó felismert és már a VIP részhez is irányított. Ott várt engem Roan, plusz pár testőr és haverja is ott csövelt. Leültem Roan mellé, szokásos üdvözlés és egy feles már meg is történt. Innentől már a beszélgetés következik. Laza beszélgetést kezdtem vele, nehogy gond legyen, aztán tértem rá a lényeges részre:

- Emlékszel, mikor fogadtunk? - kérdeztem mire bólintott egyet, éppen húzott le egy felest. - Az a csaj, Lexa, akiről szólt a fogadás. Honnan ismerted, honnan tudtad, hogy fagyosabb, mint télen a halastó?

- Ismerem a csajt. Eléggé nagy szava lett már egy hosszú ideje. Itt, a város szélén, ahol a törvény nem ér szinte semmit sem, az marad életben, aki tud küzdeni és túl is éli a nappalt és éjszakát. Rá nagyon sokan felfigyeltek, így került ilyen helyzetbe. Ezért tudom, hogy mennyire fagyos.

- És nekem miért kellett elcsavarni a fejét? - érdekelt a dolog. - Mert nem volt annyira nehéz dolgom, mint hittem. De tudnom illene, hogy miért is volt ez az egész.

- Lazán megvolt az, hogy legyengítetted és ezért volt könnyű az ügy. Csak, amint szétmentetek, azt megkeserülte mindenki ebben a világban. Sokkal kegyetlenebb lett és megszilárdította a hatalmát. Gustus is eléggé sokat dolgozik azon, hogy ne legyen sittes. Nem csoda, hiszen a mentora és az örököse is.

- Nem csak sima zsaru Gustus? - döbbentem le.

- Csak a belváros hiszeme szerint. Nagyon sok dolog van, amiről te nem tudsz Clarke. Ha mindenre kíváncsi vagy, akkor valahova csatlakoznod kell. Mi törzseket alakítottunk ki, amit a városiak bandáknak hívnak. Csapódj hozzánk és nem látod kárát a dolognak. Mit válaszolsz?

Már éppen mondtam volna valamit, mire az egyik kidobó berohant vérző fejjel. Valaki megtámadta és nem egy ember bejött rongálni. Nem az első eset, így rutinnal indultunk ki mint a helyiségből, hogy rendet tegyünk. A tömegverekedésben Lexa-t szúrtam ki, ahogy éppen az egyik testőrt veri szét, míg össze nem esik. Nem tudom hogyan kerültem közelebb hozzá, de az önvédelem sokkal jobban lefoglalt engem. Véletlen be is mostam neki egyet, mire viszonozni akarta, de időben felismert engem. Intett az embereinek, hogy egyenlőre elég a rendbontás itt. A karomba kapaszkodott, de nem akartam vele menni, így felkapott engem. Kivitt, mintha elrabolt volna... Pontosabban tényleg elrabolt, mert nem önszántamból jöttem vele. Bevágott a kocsijába, amiről em is tudtam és már indultunk is. Engem ez az egész teljesen összezavart:

- Mi a franc volt ez?! - akadtam ki teljesen, szerintem jogosan is. 

- Mit kerestél ott Clarke? Tudod egyáltalán mekkora bajba keveredtél most?! - feledkezett meg arról, hogy velem fagyosnak kellene lennie. - Ha nem figyeltem volna, már halott lennél!

- Mintha akkora probléma lenne az neked! - kiabáltam vissza, mire behúzta a féket és egy elhagyatott helyen meg is álltunk. - Eddig nem is érdekelt, hogy mi lesz velem! Csak távol maradtál tőlem!

- Tudod mit, csezd meg! - fordult felém.

Ezzel nyúlt felém és magához rántott. Megcsókolt... Már hiányzott nekem ez! A combomon volt a szabad keze, bele is markolt elég erősen, ami meglepett. Miért ilyen helyzetben kell megbolondulnia mindkettőnknek? Semmit sem tudok már róla, mégis mindent ismerek, ami őt képzi. Ez hogyan lehetséges? Amint végett a csókunknak, ezer meg ezer kérdés kavargott bennem. Mindent tudni akartam. Hogyan keveredett bele ilyenbe? Mi köze van Roan-hoz és hogyan ismerhetik egymást? A szemébe nézve tudtam, hogy most ezekre nem fog válaszolni. Újra elindultunk, közben erősen az útra fókuszált Lexa. Én meg csak felakartam dolgozni az eseményeket. Nagy hallgatást azzal szakította meg, amire nem is számítottam, bár sok mindenre sem gondoltam soha ezelőttig, de ez volt az igazi meglepetés tőle:

- Mostantól a klánomba tartozol Clarke!