Egy esélyem van

Beszélgetés egy régi "baráttal"

Már megint nyugis szombati napra ébredtünk. A Hercegnőm szülei nincsenek már itthon, így nálunk aludt ma este is. Kényelmesen keltem fel és indultam el reggelit készíteni, otthagyva Clarke-ot, aki még mélyen aludt. Alig voltam lent a konyhában három percet, még a fejemből sem láttam ki annyira, mikor hallottam, hogy a lépcsőn jön le az eddig alvó Clarke. Fordultam felé, addigra már meg is ölelt engem. A nyakamba fúrta a fejét és így motyogott nekem:

- Minek keltél fel ilyen korán...? - eléggé reggeli hangja volt. - Jó reggelt...

- Neked is jó reggelt... - adtam egy puszit a hajába. - Ennyire korán van?

- Nagyon. - nézett rám. - Öt óra sincs, hova kelsz fel ennyire korán? Kihez akarsz te menni?

- Reggeli futás? - voltam kicsit bizonytalan, ami elég viccesnek hatott. - Akkor menjünk vissza pihenni még. Megfelel?

- Ha megtudom minek kelsz te mindig ilyen korán, akkor talán beleegyezem. - lepett meg ez a mondat, mintha valami rosszra gondolna a korán kelésem végett.

- Hát, reggel alapból korán kelek, mivel futni szoktam elmenni. - gondolkodtam el ezen a szokásos reggeli rutinon. - Aztán a futás kb. felénél bemegyek abba a kávézóba, ahol Costia most dolgozik, kikérem a reggeli kávéadagomat és a maradékot lefutom, aztán hazajövök, kicsit rendbe szedem magam és indulok is suliba.

Erre nem mondott semmit. Csak nagyon morcosan nézett rám. Elengedett és felment a szobámba vissza. Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy miért is vonult fel. Mivel a kávézót felhoztam, ahol az exemmel találkozom, akivel még össze-össze járok. Gondolatban homlokon csaptam magam és már indultam is Clarke után. Beértem a szobámba, ahol éppenséggel a takarót a fejére húzva feküdt Clarke. Mellé másztam és próbáltam megölelni, de nem nagyon akarta engedni nekem. Ötletem sem volt, hogy mit kezdjek evvel a helyzettel. Már akartam valamit mondani, mikor kaptam egy üzenetet. Elolvastam az üzenetet, kissé hangosan is kérdőjeleztem meg a dolgot:

- Miért jöttél ide Costia...? - sóhajtottam és keltem fel.

Indultam vissza le a földszintre, hogy beengedjem és megtudjam mi az ok, amiért eljött hozzám. Amint ajtót nyitottam neki, csak mosolyog rám. Udvariasan beengedtem, nem is volt semmi szava. Nyugodtan leült a kanapéra, mellé ültem én is... Valahogy mindig így szokott kezdődni a köztünk levő se veled, se nélküled kapcsolat. Csak most itt van nekem Clarke, így nem ugrom be ebb megint, sőt, többet soha. Talán negyed órája beszélgetünk nyugodtan, közben érezve a méregető, haragos tekintetet a lépcsőről, ami engem már fegyelmezni akar erősen. Costia ezért is kérdezett rá, kissé nyomulósabban a kelleténél a szokásosra:

- Na és... Ma mennyire érnél rá velem foglalkozni? - itt már tudtam, hogy nagyon is érdeklem egy szempontból.

- Nem foglalkozom már olyan szempontból veled. Tudod, nekem van már barátnőm és nem szeretnék már másfele lépni. 

- Tényleg képes lennél eldobni a kellemes, szabadidős tevékenységünket egy olyan lányért, akit bármikor elvehetnek tőled, mert kitudja mennyire ismeri azt a fogalmat, hogy hűség? - nekem nem tetszett ez a kérdés. 

- Mintha ismernéd őt... - voltam enyhén harapós.

- Emlékszel a mostoha tesómra, Niylah-ra? - kérdezte, mire értetlenül bólintottam. - Őt is bolondította egy nagyon hosszú ideig. El sem tudod képzelni, hogy mennyire fájt neki a dolog. Tudod, ő abban a kórházban dolgozik, ahol Clarke anyja is.

- Tudom, de már köze sincs hozzá. - közöltem vele, amivel megleptem. - Néha el is felejtem, hogy ti sok időt töltöttetek együtt. Nem mellesleg találkoztam vele minden egyes nap, mikor az öcsémhez mentünk látogatni. Már egy ideje a családom tagja Clarke, az anyukája is bír engem. Egyéb kivetnivalód van?

- Látom sokat jelent neked. Akkor hát, nem is zavarok. Majd ha kellek, akkor úgyis szólsz!- állt fel a kanapéról és kacsintott rám. - Legyen szép napod!

Indult az ajtó felé, a helyzethez méltóan kinyitottam előtte az ajtót és elköszöntem tőle. Ezért volt enyhén ismerős nekem Niylah... Régen párszor láttam, mikor én reggel mentem el, ő meg jött haza Costia-hoz. Párszor összeakadt a tekintetünk, részegen még egy Hét perc mennyországban is benne voltunk, aminek nem volt nagyon jó vége. De az régen volt, nagyon nem is akarok rá emlékezni. Bezártam az ajtót, a zárban a kulcsot is elfordítottam. Ahogy visszamentem ismételten a szobába, már nem volt a lépcsőnél Clarke. Belépve a szobába már ült az ágyon, de a takaró ugyanúgy köré volt tekerve. Leültem az ágyra, mire szétnyitotta a takarót. Bebújtam a takaró alá én is. Az ölembe mászott és így volt körénk tekerve a takaróm. Kellemes volt így lenni. Nem voltam sosem az érzelmesebb emberek közé tartozó, de valahogy megváltozott ez Clarke érkezésével. Kevéske csend után halkan szólalt meg:

- Nem vicces, hogy a te exed az én exem mostoha tesója? 

- Egy kicsit az. De hallgatózni nem szép dolog! - emelte el a vállamról a fejét, amint ez kimondtam. - Miért nem jöttél oda hozzánk?

- Mert hülyén vette volna ki magát a dolog, ha az öledbe ülök, miközben ő próbál a rosszba vinni? - kérdezett vissza. - Ennyire nekem sincs birka türelmem emberekhez...

- Mindegy is, a lényeg, hogy most már itt vagy nekem. ÉS ez bőven elég ahhoz, hogy boldog legyek.

- Laik yu bilaik soft kom me? (Ennyire lágy vagy velem?) - vigyorgott rám, mintha muszáj lenne.

- Em's like ai haven't been kom yu like disha fou. (Mintha eddig nem lettem volna veled ilyen.) - a mosolya csak nagyobb lett. 

Visszatette a fejét a vállamra és csak élvezte a helyzetet, a pillanatot. Akárcsak én... Valahogy nem tudnám mással elképzelni ezt az egészet, csak Clarke-ot látom ebben az élethelyzetben. Csak vele tudom elképzeli azt, amit megélünk. Más szóba sem tud jönni. Mással nem lennék ennyire közvetlen, ennyire érzelgős. Valahogy csak ő tud rám hatni ennyire.Ez pedig nagyon is szemet tud szúrni mindenkinek. Nem csak az osztályban, baráti, ismerősi körökben, de mindenki, aki valaha látott engem egyedül és vele, látja, hogy nem ugyanaz a két ember, ami akkor vagyok. Ha egyedül mászkáltam, akkor fagyos volt még a tekintetem is, nem mertek hozzám szólni, annyira riasztó voltam az embereknek. Viszont, mióta Clarke velem van, teljesen más vagyok az emberek előtt. Többet mosolygok, nevetek miatta. Nem érdekel ki látja és ki nem, az utcán zavartalanul megcsókolóm, ha akarom. Bármit megteszek, hogy kicsit a kedvében járjak. Igaz, annyira még nem tudok mindent megcsinálni kisebb kétely érzet nélkül. Nem hiszem, hogy mindig képes vagyok arra, amit ő szeretne tőlem.