Egy esélyem van

Munka

Két hete, hogy felébredtem. Még életemben sohasem voltam ennyire korlátozva, mint most. Nem az a gond, hogy sérült vagyok. Simán mozognék, végezném a dolgaimat, mint előtte. A helyzet jelenleg az, hogy a házból azért nem tehetem ki a lábam, mert a Hercegnőm megtiltotta nekem. Mert kell még erősödnöm meg ilyenek. Hiába magyaráztam neki, hogy jól vagyok, nem érdekli. Nem hagyja, hogy bármit is csináljak, ami munkával kapcsolatos. Meg is kaptam a többiekről, hogy rövid pórázon tart engem. Most is, a kanapén kell ülnöm, mert nem mehetek be (megint) a konyhába segíteni neki. Mert nekem szükségem van a pihenésre. Komolyan, ennyire azért nem sérültem meg. Lassan felkelek és a konyha felé veszem az irányt, hogy végre megtudjam mi lesz a vacsora:

- Clarke? - akartam belépni a konyhába, mire kitessékelt engem. - Ne már! Had segítsek egy kicsit!

- Nem! Neked pihenni kell! 

Duzzogva ültem le az étkezőasztalhoz. Igaza van mindenkinek. Tényleg öleb lettem, mióta megsérültem. Nekem ez nem nagyon tetszik. Csendben megvacsoráztunk, aztán felvonultam a szobánkba. Zavar engem az, hogy ennyire gyengének hisz engem. Negyed óra múlva feljött ő is. Én csak ültem az ágyon és a telefonomat nyomkodtam. Megakart ölelni engem, de inkább arrébb húzódtam tőle. Nem értette, hogy most mi bajom van:

- Lexie? - akart megint megölelni, de inkább felkeltem az ágyról és az íróasztalnál levő székre ültem. - Ez nem vicces! 

- Nem viccből ültem ide. - válaszoltam, közben csak a telefonomra fókuszáltam. - Holnaptól megyek dolgozni. Megbeszéltem Mackóval.

- De neked még pihenned kell! - háborodott fel. - Ezt nem veheted félvállról!

- A munkát sem vehetem könnyednek. Én vagyok a főnök, nekem kell ott lennem, nem helyetteseknek. Nem lehetek gyenge. - keltem fel a székből. - Elmegyek zuhanyozni.

Ezzel ott is hagytam. A pizsama már alapból be volt készítve, már jó ideje így csináljuk mindketten. Gyorsan elvégeztem a fürdéssel, aztán mentem is vissza a szobába. Clarke szó nélkül ment el mellettem. Gondolom zuhanyozni ment ő is. Viszont már egy óra múlva sem jött vissza, ami zavart. A telefonja sem volt bent. Gyanakodva indultam ki és kezdtem el keresni. Az egyik szoba ajtaja nyitva volt a földszinten, ami meglepett. Benéztem és ott találtam az ágyon Clarke-ot. Az ágyon feküdt és csak zenét hallgatott. A takaró sem volt rajta. Az ablak nyitva volt viszont... Így megfog fázni! Indultam, hogy betakarjam, de lerúgta magáról, ahogy az ablakhoz mentem, hogy bezárjam. Csukva volt a szeme, de szinte biztos voltam abban, hogy ébren van.A vállához értem, mire elhúzódott, ahogyan én a szobámban. Nem akarta kinyitni a szemét, sem a fülhallgatót kiszedni a füléből. Én meg mérgemben elvettem a telefont is és a fülesét is. Mérgesen nézett rám ő is:

- Add vissza Heda! - sosem hívott így...

- Clarke, miért vagy rám mérges? - voltam enyhén lefagyva a megnevezés miatt.

- Nem mindegy az neked? - nyúlt az elkobzott holmikért, mire csak a szoba sarkába dobtam őket, kicsit koppant is a telefonja. - A saját telefonodat dobáld! Abban úgyis jó vagy!

Akart felkelni, de a derekára ültem. Elkezdett kapálódzni, mire lefogtam a kezeit. Nagyon jól időzítve beszúrt a hasam, így mellé feküdtem. Éreztem, hogy megint nedves lesz a pólóm... Fura volt, mert még a könnyem is kicsordult, annyira fájni kezdett. Sosem éreztem ennyire erős fájdalmat. Clarke persze azonnal elfelejtette, hogy mit is akart. Gyorsan keresett valamit, amivel a hasamon levő vérző sebet elszoríthatja. Ahogy alább hagyott a vérzés, ment is az orvosi készletért, amit emiatt kellett itthon tartani. Kicserélte a kötésemet. Szigorúan csak a hasamat nézte, rám fel sem nézett. Nem kérdezte, hogy nem túl durva az ellátás vagy bármi. A csuklója után nyúltam és magam felé húztam:

- Ne haragudj rám, kérlek... - próbáltam a bociszem trükköt, amivel ő szokott jönni.

- Nem mindegy neked, hogy haragszom vagy sem? Holnap úgyis mész dolgozni, nem érdekel téged a véleményem vagy a féltésem. - volt semleges, de láttam, hogy mindjárt elsírja magát.

- Nem tudok úgy pihenni itthon, hogy lenne munkám. Sajnálom... - húztam továbbra is magam felé. - De magammal vinnélek! Mellettem lennél!

- Minek? - ennyire zavarja a munkám?

- Miért utálod azt, hogy dolgozni megyek?

- Roan talán? - nézett végre a szemembe. - Szerinted nem tartok attól, hogy valaki betör vagy állítólagos békés szándékkal érkezik, aztán megtámad téged? Szerinted nem félek?!

- Itt vagyok, igaz? - kérdeztem, mire bólintott. - Te is itt vagy nekem. Óvatosabb leszek a kedvedért akkor, ha úgy jó neked. Jobban figyelek magamra és rád is, rendben?

- Szigorúan melletted leszek. - közölte, közben lassan mellém feküdt. - Utállak, tudod? Nagyon, nagyon utállak!

Erre nem mondtam semmit sem. Magamhoz akartam eredetileg ölelni, de jobb ötletem támadt. Ha már letepertem, akkor rá is fekszem. Úgyse szoktam ilyent csinálni, szóval evvel meg is lephetem egy kicsit. A takarót is magammal húztam és teljesen ráfeküdtem. A mellkasára tettem a fejemet. Ahogy így sikerült teljesen rajta lennem, hallottam, ahogy kuncogott. A hajammal kezdett el foglalkozni. Ettől pedig kezdtem elálmosodni lassan. Hallom, hogy hívja valaki, de nem akar a telefonért felkelni:

- Kellett a sarokba dobnod a telefonom...? - morgolódott egy picit.

- Ha nem teszem, nem is figyelsz rám... Bár nem érdemeltem meg a figyelmed, de most már mindegy... - válaszoltam és már kispárnaként öleltem magamhoz. - Ha nem bánod, szeretnék gyenge lenni...

- Csak, ha a kettőnk titka marad az, hogy miattam gyengülsz el ilyen sokszor... - simogatta már a hátamat. - Megegyeztünk?

Erre már nem válaszoltam, csak morogtam egy kicsit. Fájt a hasam, ahogy rajta feküdtem, de most semennyire sem érdekelt engem. Ezt az érzést nem akarom tönkre tenni azzal, hogy a mocsok fájdalmammal vagyok elfoglalva. Vele akarok foglalkozni, az ő közelségét akarom. Önző szeretnék lenni. Csak engem öleljen, velem foglalkozzon. Nem akarom, hogy más is megölelje. Fura, hogy újra ilyen gondolatok öntenek el engem. Régen is, mielőtt szakított volna velem, akkoriban is voltak ilyen gondolataim. Nem akartam elveszíteni őt. Nem akartam, hogy más ölelje át, mással aludjon, mást szeressen. Azt akartam, hogy sose hagyjon el. Mire eljutottam odáig, hogy ezeket szóvá tegyem, elhagyott... De most ismét van esélyem ezeket a gondolatokat elmondani neki. És most nem fogom hagyni, hogy elvesszen mellőlem! Mellettem marad! Egyszerre érzem magam határozottnak és kétségbeesettnek... Nem tudom miért váltja ki belőlem ezeket az érzéseket, gondolatokat. A mai napig nehéz megértenem. De igazság szerint nem megérteni akarom, csak érezni és éreztetni. Nem akarok ezen gondolkodni, mert akkor meginog a hitem abban, hogy elég jó vagyok neki vagy sem. De sokat aggódom ezen, nem igaz?