Egy esélyem van

Egyre jobb a napom

Némán sétáltam Clarke mellett. Egyszerűen nem tudtam beszélni, csak oldalra pillantottam sokszor. Az ő arca semmi érzelmet sem tükrözött, így nem is értettem, hogy miért akar velem egyet kávézni. Biztos a felügyelet miatt csinálja, hogy megpuhítson és lazább legyen neki ebben élnie tanév végéig. A csend csak addig tartott, amíg nem láttam neg egy ismerős arcot. Azt hittem rosszul látok, mikor beléptem a kávézóba, de nem.... Leültünk egy asztalhoz, de mindvégig őt figyeltem, amit nem kellett volna. Egy pillanatra felnéztem, egyenesen a szemeimbe, aztán el is mosolyodott. Hogy én mennyire meghaltam annak a mosolynak, bármikor is láttam... Az zökkentett ki engem, hogy Clarke megérintette a kezem. Ránéztem, mire egy kissé érdekes tekintettel nézett rám:

- Kivel szemezgettél Lexa? - ahogy feltette a kérdést, az asztalunkhoz is lépett Costia.

- Sziasztok, mit hozhatok? - volt kedves, de le sem vette rólam a szemét. - Jól nézel ki Lexa!

- Te is... - próbáltam magam össze szedni egy kicsit, mire Clarke megszorította a kezem. - A szokásos reggeli kávém lenne. Ha nem felejtettel el, hogy hogyan iszom... Ja, és én állom!

- Nekem is a szokásos lesz. - volt enyhén fenyegető hangja a Szőkeségemnek.

- Rendben, hamarosan hozom! - ezzel a karomon végig simított, amibe beletudok mai napig borzongani.

Lassan elsétált, közben azért rám kacsintott. Clarke ezt végignézte és eléggé morcosan nézett. Az egyik lábával kicsit megrúgta az enyémet, hogy figyeljek rá. Valamennyire sikerült is, de még mindig Costia szép barna szemei lebegtek előttem. Nem tagadom, nagyon szerettem őt és a mai napig is érzek valamit iránta. Nagy nehezen a figyelmemet teljesen Clarke-ra irányítottam, mire elég gyilkosan nézett rám:

- Elmondanád, hogy ez mi volt? - ez eléggé féltékenységnek hangzik...

- Micsoda? - voltam egy pillanatra értetlen, aztán leesett. - Csak egy... Egy szép emlékeket adó lány, akit szerettem...

- Veszed le róla a szemed, de azonnal! - volt egyre érdekesebb a reakciója. - Csak engem figyelhetsz ilyen szemekkel, értve?

- Mert? - kezdett összezavarni, mire előredőlt és határozott kijelentést tett.

- Mert másra nem nézhetsz így, csak rám! Számodra nincs más rajtam kívül! - lepett meg ez a kijelentés engem.

Nem értem ezt a lányt! Miből jött neki ez hirtelen? Egyszerűen nem értem, eddig nem is foglalkozott velem, de most ezt csinálja... Persze, a felügyeletet... Biztos az miatt teszi most ezt. Emiatt viselkedik így most. Gondolom hallott valamit, bár senki se mondja el a titkomat a baráti társaságból, így erre csekély az esély. Felsóhajtottam, mire meg is érkezett a megrendelésünk. Egy kis cetlit is kaptam, amin egy új telefonszám volt és egy kis üzenet hozzá:

" Várom a hívásod "

Szinte sejtettem, hogy megint bele fogok kerülni a bűvkörébe ennek a lánynak... Egyszer felhívom és onnantól hozzájárok minden este, míg el nem tűnik a szemem elől. Tudtam, hogy megint behálóz engem, ha tényleg felkeresem. Már tettem is el a cetlit, mire a kezemre került Clarke keze és kicsente a kezemből a papír darabot és ő tette el, miután összegyűrte. Elkezdtük fogyasztani a a saját rendelésünk, amint ez lezajlott, persze teljes csendben, kifizettem és már léptünk is le. Vissza akartam fordulni, hogy Costia szépséges barna szemeit újra szemügyre vegyem, mire Clarke magán akcióba lépett. A derekamra tette a kezét és magához húzott. Nem hagyta, hogy megforduljak Costia irányába, így kellett távoznunk. Amint kiléptünk, el szabadultam mellőle, mire morcosan lépett elém:

- Minek is akartál avval a csajjal flörtölni?

- Nem mindegy az neked? Nem tartozom magyarázattal. - voltam semleges vele, pedig azért mélyen jól esett, hogy így foglalkozott velem.

- Akkor új szabályok értelmében közlöm veled, hogy mikkel is tartozunk egymásnak! - mondta elég fura hangnemben. - Mivel neked vigyázni kell a tevékenységeimet, hogy mikor mit csinálok, neked is kell valamit adnod érte!

- Oké, legyen... -  sóhajtottam fel. - Mit akarsz kérni?

- Párkapcsolatban élünk Cicám!

- Egy: ne hívj így! Kettő: Nem tartozom neked ilyennel!

- Pedig olyan jó lenne mindkettőnknek... - biggyesztette le az ajkait. - Kellenél, mert nem tudok mit kezdeni Finn-el...

- Miért, mi történt? - azért most már aggódni kezdtem.

- Volt egy durva vitánk, azóta nem akar békén hagyni. Szakítottam vele, mert megcsalt, de váltig állította, hogy egy kis semmiség volt és nem jelentett neki semmit sem... - mesélte, miközben elindultunk. - Ezért akartam szívességet kérni.

- Hát ez inkább volt flörtölés... - kissé szomorú lettem, hogy megtudtam az okát a mai napnak. - Meddig lenne ez a kis "segítség" neked?

- Hát, az nagyon jó kérdés... - lett kissé komolyabb az arca, aztán rám ragyogott a tekintete. - Akkor segítesz nekem? Elvállalod?

- El... Bár ezt megfogom bánni... De elvállalom. - mondtam ki belegondolva abba, hogy tényleg fájni fog nekem a színjáték.

- Szuper! Imádlak! - ugrott a nyakamba, majdnem fel is lökött. - A suliban majd találkozunk Cicám! Vagy előbb, ha megint össze futunk.

Ezzel elengedett és kacsintott egyet rám. El is rohant, mintha sürgős dolga lenne. Én meg csak bambán néztem utána egy darabig, aztán mentem el hazafele. Amint hazaértem, visszamentem a szobámba és lejegyzeteltem gyorsan azt, amit álmodtam. Elugrottam lezuhanyozni és az ágyba is dőltem. Vajon felhívjam Costia-t? Hiszen vele jól éreztem magam mindig... De akkor Clarke-al meg mi lenne? Ha megtudnák, hogy mással is kavarok... De nem is vagyunk együtt, csak eljátsszuk, hogy mindenki elnyugodjon és Finn is leszálljon róla. Bár lenne akkora szerencsém, hogy belém szeressen... Ez az! Ha magamba tudnám bolondítani, akkor együtt is lehetnénk! Akkor az enyém  lenne Clarke! Kész, megvan a haditerv! Segítek neki, közben egyre közelebb kerülök hozzá. Egyszerű, de nagyon nagy sikert arathatok vele. Ezen elkezdtem vigyorogni, mint valami őrült. De ha egyszer ez beválhat, ha jól csinálom. Erről pedig egy remek ötlet jutott az eszembe. Vagyis nem remek ötlet, de valami haszna kell legyen. Megkérdem a család osztagot, hogy mi ilyenkor a pontos teendő, hiszen ehhez nem nagyon értek. Bár már megkaptam, hogy nagyon sokan oda vannak értem, csak túl ridegnek látszom mindenki szemében, a családomnak érzett embereken kívül. De ha megteszem, akkor bizony szívatni fognak... Meg biztosra veszik, hogy komoly kapcsolatunk van és eddig csak titkoltuk a többiek előtt. De megér egy próbát. Csak annyi, hogy úgy kérdezek rá, hogy mit tegyek, ha van valakim és kiakarom fejezni azt, hogy szeretem. Szerintem ennyiből is kitalálják, hogy mi a helyzet. Mivel annyira már ismernek engem, hogy tudják rólam azt a tényt, hogy nem szokásom segítséget kérni, egyúttal nem is fogadok el segítséget. Egek, én mekkora baromságot vállaltam el... És csak most érzem a súlyát a dolognak.