A Szent Johanna Gimi- Az én történetem

Augusztus 29., péntek

 A pszichológussal szemben ülök, aki valami rettentően fontos megjegyzést – inkább kisregényt - írhat rólam a füzetébe, hiszen már vagy 10 perce rám sem néz. Mondhatni ilyen egy átlagos „foglalkozás" - ahogy ő mondaná - dr. Halmai Ilonával. Lassan egy éve szerves része a mindennapjaimnak, segít túljutni a kezdeti sokkon, megérteni az érzéseimet és megoldani a „problémámat". Illetve ez lenne a feladata, de én nem érzem a javulást, és valószínűleg ő sem, mert ezalatt az idő alatt nem jutottunk egyről a kettőre a „problémámat" illetően. Igen, ez egy „foglalkozás", ahol a „problémámat" próbáljuk megoldani, vagy valami hasonló. Na de mi is az én "problémám"? Szerintem attól függ, hogy kit kérdezünk meg erről. Eszter szerint nagyon elmélyedtem a saját kis világomban és nem akarok másokat beengedni oda, Péter azt mondaná, hogy csak időre van szükségem és minden rendbe jön, drága Ilonám a gyermekkori traumákkal rukkolna elő, és szerintem? Szerintem én magam vagyok a probléma. De kezdjük az elején. Kik Eszter és Péter? Miért töltöm a délutánjaimat Ilonával? Miért írom ezt a naplót? És a legfontosabb: ki is vagyok Én?

Az első kérdést roppant egyszerűen meg tudom válaszolni. Eszter és Péter a nevelőszüleim. Bár a válasz egyszerű mégis rengeteg kérdést hoz magával, de azokra térjünk vissza később. Már majdnem egy éve fogadtak örökbe hivatalosan is, bár már régebb óta ismerem őket a vérszerinti szüleim révén. Eszter gyógytornászként dolgozik, Péter pedig a marketing világában tevékenykedik. Mindketten a 20-as éveik végén járnak és a szüleim szinte egyetlen barátai voltak. A pszichológusra pedig az egyetlen magyarázat Eszter. Mikor végre hivatalosan is bekerültem a családjukba, Eszter első tette egy pszichológus felkeresése volt. Állítása szerint drága Ilonám segít majd megküzdeni a bennem felgyülemlett érzelmekkel, mint a harag, szomorúság vagy zavar. Ezzel csak kettő gond van. Először is bár Ilona egy elég neves pszichológusnak számít itt Budapesten, mint már említettem nem segített eddig még szinte semmit. A másik pedig ezekkel a természetes érzésekkel van. Nem érzem őket. Nem érzek semmit, ha arra gondolok, hogy nem látom többé a szüleimet, hogy mostantól új családom lesz és hogy minden, amit eddig ismertem nincs többé. Üres vagyok. Sosem szerettem az érzéseimről beszélni ez tény, de most, ha akarnék sem tudnék. Nem jönnek a számra a szavak. Olyan vagyok, mint egy könyv, aminek csak a vázlatai vannak meg, de nincsen, aki teljesen kidolgozza a történetet. Olyan, mintha a napok nélkülem telnének el és én csak egy külső szemlélő lennék a saját életemben. Külső szemlélő, akinek nincsenek érzései, gondolatai és igazából, ha lennének az sem számítana, mert a történetet úgysem ő alakítja.

De ha már itt tartunk bemutatkoznék. Herczeg Zoé vagyok, egy 14 éves lány, akinek az élet talán a megszokottnál kicsit bonyolultabb. Mint a legtöbb velem egykorú én is szeptemberben kezdem a kilencediket, amitől bevallom egy kicsit félek. A Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban kezdem meg az évet, ami magángimnázium révén eléggé elitnek számít. És pont ez itt a gond. Nem vagyok benne biztos, hogy a sok újgazdag csemete befogadó lesz velem szemben, a sajnálatukra meg aztán tényleg nincs szükségem. Péter szerint felesleges aggódnom hiszen ő is odajárt, és a kis létszámú osztályok sokkal hamarabb összeszoknak, mint a 30 fősek. De majd meglátjuk, remélem igaza lesz.

- Zoé
- Zoé! - a hirtelen jött hangtól majd' leestem a székemről és a szívverésem a duplájára nőtt.
- Igen? - néztem rémülten a velem szemben ülő nőre, akinek a haja már kezdett kibomlani a mindig rendezett kontyából. Hm lehet, hogy lassan neki is szüksége lesz egy pszichológusra.
- Nem igaz, hogy sosem figyelsz rám! Már vagy 5 perce szólongatlak, de mintha a falnak beszélnék!
- Elnézést, meg tudná ismételni? - próbáltam egy kis bűntudatot erőltetni az arcomra, valószínűleg kevés sikerrel, mert Ilona szemei annyira összeszűkültek, hogy attól féltem úgy marad.
- Mint mondtam - sóhajtott- a mai az utolsó foglalkozásunk a hónapban. Tekintve, hogy nemsokára kezdődik az iskola, ami tegyük hozzá igazán nagy lépés lesz a te esetedben, javasolnám, hogy minden hétvégén találkozzunk, legalább az első hónapokban, mert így jobban végig tudnám követni a napjaidat.
- De.. - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, miszerint ez szerintem nem jó ötlet. Azt hittem, hogy a gimnázium elkezdésével nem kell többé Ilonával találkoznom, vagy legalább kevesebbszer, mint hetente.
- Illetve lenne egy másik ötletem is, ami nem igényli, hogy minden héten találkozzunk. - tette hozzá gyorsan, valószínűleg az arckifejezésem láttán.
- Azt választom! - válaszoltam sietve, attól félve, hogy talán meggondolja magát.
- Nagyszerű - ragyogott fel az arca, amitől rossz előérzetem támadt, jogosan - mivel nem szeretnél részt venni a foglalkozásokon- nézett rám szemrehányóan- ezért mostantól naplót kell vezetned, amiben leírod az érzéseidet, gondolataidat. A napló fejezeteit pedig a félév végén küldd el nekem.
- De.. - kezdtem volna ellenkezni megint, de ismét belém fojtotta a szót.
- Nincs de, most pedig mehetsz is, Eszter már kint vár! - tért vissza a jegyzeteihez lezárva a még el sem kezdett veszekedést.

Egy "viszlátot" motyogva, sértetten léptem ki a szobából. A folyosóra kiérve Eszter már tényleg az egyik széken ülve várt. Ő sokkal boldogabbnak tűnt, mint én, ami mondjuk érthető, tekintve, hogy ő azt hiszi – vagy legalább reméli -, hogy segítenek nekem ezek az alkalmak.

- Kicsim, milyen volt? - mosolygott rám.
- Csodás - morogva kerültem ki a fiatal nőt és elindultam a kocsi felé. Tudom, bunkóság volt és Eszter tényleg csak segíteni szeretne. De én úgy érzem, hogy túlságosan erőlteti a dolgokat. Nem várhatja el, hogy egy év után újra a régi legyen minden. Vagy mégis? Petit jobban kedvelem ebből a szempontból, ha nem akarok beszélni valamiről, akkor ő egyszerűen ejti a témát, tudja, hogy úgyis beszélni fogok róla, ha megjön a kedvem, vagy úgy érzem, hogy eljött az idő.

A hazafelé vezető úton még próbált beszélgetni velem, de látta, hogy semmi kedvem nincs hozzá és feladta, amitől megint bűntudatom lett, de túl makacs voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek tőle és elmeséljem milyen volt. A házba beérve köszöntem Péternek is, de egyből a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót. Levágódtam a fotelembe és estig a telefonomat nyomkodtam. Megnéztem többször is a Szent Johanna honlapját és bevallom egyre jobban tetszett a magángimi ötlete. Az iskola profilja igazán szimpatikus volt, még a tanárok is fel voltak tüntetve képpel együtt. A legtöbben barátságosnak tűnnek, de van azért pár érdekes arc is, akiket érzem, hogy a magam érdekében inkább elkerülök majd. Kivéve, ha a tanáraim lesznek, mert akkor az elég nehezen fog menni. Hány órát is lehet hiányozni?

És most itt ülök az íróasztalnál és próbálom teljesíteni drága Ilonám kérését. Eddig egész jól megy. Ugye?

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Akár tetszett akár nem, kérlek jelezzetek vissza, mert nem tudom, hogy lenne-e értelme folytatni😅