A Szent Johanna Gimi- Az én történetem

Szeptember 25., csütörtök

*Zoé szemszöge

Nos a mai nap több szempontból is igazán érdekes és felettébb szomorú volt. Először is mikor reggel  teljes harcidíszben lesétáltam a nappaliba, Esztert, pár bőröndöt és dobozt találtam ott. Én nem tudtam róla, hogy megyünk valahova, ezért felvont szemöldökkel kerülgettem a dobozokat, miközben próbáltam odajutni hozzá.

- Megyünk valahova? - tettem fel a kérdést, ami legelőször megfogalmazódott bennem.

- Csak én - nem is nézett rám, csak a szárítóról szedte le a ruháit.

- Munkaügy? - zavart, hogy úgy kell minden apró részletet kierőszakolni belőle. Volt már olyan nem is egyszer, hogy valami konferencián vagy ilyesmin vett rész akár előadóként, akár vendégként, de előtte mindig szólt, ezért furcsálltam, hogy most, ha nem kelek hamarabb, és nem jövök le, akkor talán csak délután tudom meg, hogy elutazott, ki tudja mennyi időre.

- Nem, az anyukámat látogatom meg, nem tudom mikor jövök - válaszolta meg a következő, fel nem tett kérdésemet is.

- Peti tud róla? Minek ez a sok cucc? És egyáltalán miért nem szóltál róla!? - kissé lehet, hogy ingerülten tettem fel a kérdéseket, de zavart, hogy az utóbbi időben konkrétan semmibe vett. Alig szólt hozzám, ha véletlenül nem futottunk össze a ház egyik pontján, akkor volt, hogy napokig nem is találkoztunk, ráadásul Petin is láttam, hogy valami nincs rendben. Nem vagyok hülye, bármennyire is azt hiszik, hogy nem látom mi történik körülöttem. Lehet, hogy voltak dolgok, amik jobban lekötötték a figyelmemet, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen vak vagyok. 

- Nem tartozok neked magyarázattal! Ha nem tűnt volna fel felnőtt nő vagyok, azt csinálok amit akarok, oda megyek ahova akarok és mindezt anélkül, hogy egy idegesítő kölyöknek be kelljen róla számolnom! - olyan erővel csapott a mellette lévő pultra, hogy pár másodpercig visszhangzott a konyhában, és bevallom én is összerezzentem, nem is kicsit.

- Szóval ez vagyok én? Egy idegesítő kölyök? - éreztem, hogy a szemem szúrni kezd, de az idegességem nagyobb volt, mint a szomorúságom. Ha ezt gondolja rólam, akkor minek ment bele, hogy ideköltözzek? Nem lett volna kötelező... Szar lett volna egy nevelőotthon, de mások is kibírták, sőt kibírják. Nekem csak négy évet kellett volna, más 18-at is eltölt ott. Sőt az is lehet, hogy más örökbefogadott volna, nem mondom, hogy eget rengetően nagy esély lett volna rá, de történt már ilyen.

- Zoé, nem úgy gondoltam - sóhajtott - Az utóbbi időszak elég stresszes... - kezdett bele a magyarázkodásba, de egyáltalán nem voltam rá kíváncsi.

- Értem, és ahelyett, hogy ezt elmondanád, esetleg be is avatnál a dolgokba, inkább teljesen elszigeteled magad és ilyeneket vágsz a fejemhez, miközben én csak segíteni próbálok, mert látom, hogy valami nincs rendben- mosolyodtam el gúnyosan - Tényleg milyen felnőtt nő vagy - nevettem fel, de nem volt benne semmi boldogság. A hátamra kaptam a táskámat és inkább elindultam az ajtó felé.

- Zoé! - még hallottam, ahogy utánam szól, de ajtó becsapódása olyan volt, mintha elvágta volna a kiáltást. 

Még elég korán volt, ezért úgy gondoltam, hogy elsétálok Virághoz. Gondolkoztam, hogy kihez menjek inkább, Renihez vagy Virághoz, de végül úgy döntöttem, hogy az utóbbit választom, hiszen ő átélt már egy válást, ami nem volt éppen vitamentes, ezért ő biztos jobb tanácsokat tud adni egy ilyen helyzettel kapcsolatban, mint Reni, aki már többször is mesélte, hogy a szülei konkrétan könyvekből próbálják "átvészelni" a kamaszkorát. Mikor odaértem a kis családi házhoz és csöngettem kicsit elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet volt-e idejönni, de mikor Virág anyukája kedves mosollyal ajtót nyitott minden kétségem eltűnt.