A Szent Johanna Gimi- Az én történetem

Augusztus 30., szombat

Szombat reggel kipihenten és boldogan ébredtem, annak ellenére, hogy a napló gondolatatától még mindig futkosott a hideg a hátamon. Tudom tudom, ez csak egy napló, de nem érzem úgy, hogy képes lennék megnyílni az üres lapoknak. De hát az én drága Ilonámért bármit, és bevallom kezdtem eléggé menőnek tartani ezt a napló dolgot. Mármint írhatnám akár úgy is, mint Mia a Neveletlen hercegnő naplójában. Ráadásul milyen jó érzés lesz pár év múlva visszaolvasni ezeket a sorokat, kivéve a ciki dolgokat, azok ugyanolyan kínosak maradnak majd.

A napot reggelivel kezdtem, a fejlődő szervezetem érdekében, ráadásul Eszterrel sem szerettem volna ezen vitatkozni. Hát igen, az evés általában nem a barátom. Kevés dolog van, amit megeszek, még kevesebb, amit szeretek is, de a legrosszabb az egészben, hogy nagyon hamar megunom a dolgokat. A tányérom elmosogatása után, észrevettem egy csomagot a kanapé előtti asztalon. Mikor közelebb mentem láttam rajta egy sárga cetlit a nevemmel.

"Drága Zoé,
tegnap délután volt a szülői, ami nagyon hasznos volt. Az osztályfőnököd és az osztálytársaid szülei is igazán aranyosak, biztos vagyok benne, hogy nagyszerű közösség lesz majd a tiétek. Ahogy kérted nem mondtam semmit a szülőknek az örökbefogadásról, csak az osztályfőnököd tud róla, aki biztosított, hogy nem szól erről senkinek. A dobozban iskolai dolgok vannak, tegnap már nem akartalak zavarni velük, ha valaminek nem lenne jó a mérete, akkor elsején a titkárságon ki tudod majd cseréni. Mikor felkelsz már nem leszünk itthon, elmentünk bevásárolni.
Puszi,
Eszter, Peti"

Király, Eszter vásárlási szokásait ismerve enyém az egész nap, de minimum 4-ig nem látom őket. Levágódtam a kanapéra és kíváncsian vettem magamhoz a dobozt. Mikor megláttam az egységpóló és melegítő után az egységünneplőt is, félve kutattam az iskolai köpeny vagy egyenruha után, de szerencsére ilyet nem találtam. Kedves gesztusnak találtam az iskola részéről ezt a kis kezdő csomagot, amitől valljuk be már most az iskola részének éreztem magam. A doboz alján volt két lista, az egyik a házirendet tartalmazta, ami annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, a másik lista viszont már érdekesebbnek bizonyult, az iskola szakkörei voltak rajta felsorolva. Színjátszó szakkör, informatika szakkör, olvasókör, sport, rajz és még hosszan sorolhatnám, mivel tényleg rengeteg lehetőséget kínálnak a diákoknak. Egyre jobban tetszik ez az iskola. Engem a legjobban a színjátszó és a sport érdekelne, de előtte azért megnézem majd, hogy kik járnak oda. Mikor az órára néztem eszembe jutott, hogy ma kezdődik a gólyatábor, ahova én gyerekes dacból nem mentem el. Hogy lehettem ilyen hülye? Mikor Eszter bejelentett, hogy magángimibe írattak - természetesen az én érdekemben - "kicsit" kiakadtam, amit mára már nagyon bánok. És most, a többiek már ismerik is egymást. Tudom, hogy két nap alatt nem lehet annyira megismerni egymást, de már nem kell olyan dolgokkal foglalkozniuk, mint a bemutatkozás. Gratulálok Zoé, nagyszerű voltál ismét..

Már lassan kettőt üt az óra, én pedig úgy döntöttem, hogy az egész napos semmittevést abbahagyom végre és hasznos leszek, ebédet fogok főzni. A repertoárom nem olyan tág, ezért csak egy egyszerű carbonarás tésztát csináltam, szedtem magamnak hűlni, a többit pedig a lábosban hagytam és fedőt tettem rá. Sóhajtva dőltem le a kanapéra és a számomra legártalmasabb dolgot tettem, gondolkoztam. Hogy min? Mindenen. Hétfőn egy új fejezet kezdődik az életemben. Egy fejezet, amibe egyedül kell belevágnom. Nem lesz ott apa mögöttem, hogy segítsen. Péter és Eszter ugyan itt lesznek, de az nem ugyanolyan, mintha apa óvó karjai közé futnék, ha valami bánt. Oh apa. Büszke lenne most rám? Biztosan. Bármit tettem ő az volt. Neki tökéletes voltam, nem akart megváltoztatni, bár valószínűleg nem is tudott volna.

- Tiszta anyád van - nevetett fel szemét forgatva - Le sem tagadhatnád.
- Nem is akarom - nyújtottam rá a nyelvemet.

Hihetetlen, hogy már 2 éve nincs velem. Anya halála után egyedül nevelt fel, és soha nem szenvedte hiányt semmiben. Voltak pillanatok mikor örültem volna annak, ha egy nő nemű egyed vezetett volna be a női létbe, de apa minden tőle telhetőt megtett. 4 éves voltam, mikor anya elment, ezért csak a képek emlékeztetnek rá. Apa mindig azt mondta, hogy egyre jobban hasonlítok rá, aminek kicsiként sosem örültem, mert mindig szomorú lett, mikor ez szóba jött. Nem sírtam. Nem ment. Mióta elmentek képtelen vagyok sírni. Üres vagyok, mint az előttem álló lapok a naplóban. De talán.. Talán az új fejezet képes lesz majd megtölteni szavakkal. Érzésekkel. Gondolatokkal. Velem.

Az ajtó nyitódására riadtam fel. Elaludtam volna, vagy csak ennyire bele voltam feledkezve a gondolataimba? Talán mindkettő, egy éber álomban volt részem, ami a nevelőszüleim érkezésével véget ért.

Mosollyal az arcomon öleltem őket magamhoz, hiszen az életemet összegezve szerencsés vagyok. Új esélyt kaptam az élettől egy új családdal, akik bár nem vér szerint, de a családom.

- Mi van veled Zoza? – nevetett Peti, miközben szorosan magához ölelt – Megszállt valami? – utálom, mikor Zozának hív, de jelenleg ez sem érdekelt.

- Csak örülök, hogy vagytok nekem – néztem rájuk felváltva. Igaza volt Eszternek, jobban ki kéne mutatnom az érzéseimet, hiszen így csak belülről emésztem magam.

- Jaj Kicsim mi mindig itt leszünk neked – simította meg a hajamat Eszter – Mit szeretnétek enni?

- Igazából már főztem – mosolyogtam – carbonaras tésztát, már biztos meg kell melegíteni, de szerintem egész finom lett.

Miután ettek ők is a kanapén ülve beszélgettünk a suliról. Peti mesélt a tanárokról, Eszter pedig a szülőiről mondott még pár szót. A dobozt Petinek is megmutattam természetesen, de ő már átélte ezt egyszer, úgyhogy annyira nem lepődött meg a doboz tartalmán.

Este hamar felmentem a szobámba, de még nagyon sokáig nem tudtam elaludni, ezért a telefonomat nyomkodtam. A naplóval egyre jobban haladok. Az első lapokra fotókat ragasztottam és megjegyzéseket írtam hozzá. A külső borítót is szeretném majd megcsinálni, de még nincs ötletem.