A Szent Johanna Gimi- Az én történetem

Szeptember 4., csütörtök

Csütörtökön az órákat tekintve semmi érdekes nem történt, ráadásul Haller is azt mondta, hogy ne éljük még bele magunkat a mostani órarendbe, mert jövőhéttől valószínűleg változni fog. A negyedik és ötödik óránk lyukas volt, mert a tanároknak tartottak valami megbeszélést, gondolom pont az órarend miatt. A két órában mivel jó idő volt kint ültünk az udvaron az egyik fa alatt. Mivel Reni és Arnold jóban vannak, az ő csodás társaságát is megnyertük. Hurrá. Ja, nem. Mikor már végképp elegem volt az okoskodásából és lenéző pillantásaiból, inkább bementem a büfébe, ahol legnagyobb meglepetésemre néhány fiú is ott volt.
- Mi van, eleged lett Neményiből? - nevetett rám Ricsi.
- Ne is mondd - forgattam a szememet - Maximum akkor lennék neki tökéletes, ha minden kérdésére 30 percen keresztül válaszolnék, minimum 20 idegen szót használva, miközben másodfokú egyenleteket oldanék meg angolul.
- Ne akarj tökéletes lenni - vont vállat Zsolti - Főleg nem neki. Szerintem így vagy a legjobb.
- Ezt ebből a 3 perces beszélgetésből állapítottad meg? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem, hanem abból ahogy a többiekkel bánsz - biccentett az udvar felé - Attól még, hogy nem mondjuk igenis figyelünk a körülöttünk lévőkre - húzta ki magát.
- Srácok ne csajozzatok, hanem gyertek már folytatni a meccset - kiáltott az ajtóból egy idősebb fiú - Bár ahogy elnézem lehet én is inkább maradnék - indult meg felénk.
- Húzz vissza Levi - Dávid egyszerre tűnt dühösnek és ellentmondást nem tűrőnek. Valószínűleg a srác sem hallotta még soha ilyennek, mert gondolkodás nélkül fordult vissza. Ricsi és Zsolti is elindultak az udvar felé, de az ajtóból visszafordulva még vigyorogva intettek.
- Öhm köszönöm.. azt hiszem - néztem rá enyhén értetlenül.
- Ugyan, nem hagyhatom, hogy ilyen parasztok rámozduljanak az osztály legnormálisabb csajára - kacsintott rám (?). Meg se várta a válaszomat, bár semmit nem tudtam volna mondani erre. Összegezzük. Dávid kacsintott. Rám. Megint túlgondolom. Észre sem vettem, hogy ennyire eltelt az idő, csak akkor eszméltem mikor kicsöngettek az ötödik óráról.
- Hol voltál ennyi ideig? - nézett rám homlokát ráncolva Reni - Ilyen sokan csak nem álltak előtted a büfében.
- Nem, tényleg nem - néztem még mindig az ajtót, amin a fiúk ki sétáltak. - Csak találkoztam Ricsiékkel.
- Érteeem - látszott rajta, hogy nem elégedett meg a válaszommal, de nem akarta erőltetni.
- Mehetünk? - néztem rá kérlelően.
- Persze, csak várjuk meg Virágot is, beállt a büfébe, de ahogy látom már ő van soron. Az említett lány pár másodperc múlva már mellettünk állt az újdonsült szerzeményeivel.
- Vettem nektek is csokit - nyújtott felénk egy-egy Sport szeletet -, remélem szeretitek. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy nekem eszembe se jutott, hogy vegyek nekik valamit, mikor kijöttem a büfébe.
- Köszönöm Virág - mosolyogtam rá. Lassan elindultunk a lépcső felé, mikor eszembe jutott valami.
- Amúgy ki hiányzik az osztályból? - néztem a két lányra.
- Cortez - adta az egyszerű választ Virág.
- Cortez? - kérdeztem értetlenül. Nem is tudtam, hogy Zsák-on kívül másik külföldi osztálytársunk is lesz.
- Cortez - bólogatott hevesen.
- Külföldi? - próbáltam éreztetni vele, hogy többre lennék kíváncsi a nevén kívül.
- Ja nem, csak becenév, amúgy Ádámnak hívják, tök jófej. Ő is idősebb nálunk eggyel, mint Ricsi.
- Aham - reagáltam rá értelmesen.
Mivel nem szerettem volna mások által felállítani egy képet Cortezről, ezért inkább hagytam is a témát. Jövőhéten már úgyis jön, akkor megismerem.

Miután kicsöngettek az utolsó óráról is, sietve hagytuk el az iskola épületét, azonban előtte váratlan meglepetés ért. Peti és Eszter vártak kint, és kicsit sem tűntek boldognak. Eszter szemein látszott, hogy sírt, de Peti is megtörtnek tűnt. Hátra se nézve siettem oda hozzájuk, pedig biztos voltam benne, hogy a többiek ott álltak mögöttem és végig figyelték a jelenetet.
- Mi történt? - féltem. Féltem, hogy valami hatalmas baj történt.
- Ülj be hátra, majd az úton megbeszéljük - hadarta Peti és elkezdett a kocsi felé tolni. Szinte meg se várta, hogy becsukjam az ajtót, egy hatalmas fékcsikorgással indultunk el az iskola parkolójából.
- Mondjatok már valamit!
- Nem érvényes az örökbefogadás - Eszter olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem. Bár ne értettem volna egyáltalán!
- Tessék? - néztem rájuk felváltva - akkor most mi lesz? Vissza kell mennem az árvaházba? Egyáltalán miért nem érvényes? Nem írtatok alá? Mondd, hogy csak nem írtátok alá és most épp oda tartunk, hogy ezt bepótoljátok!
- Hollandiába megyünk.
- De minek? - néztem hirtelen Petire - Ráadásul kocsival?
- Hisz ott lakik a nagymamád, és igen kocsival.
- Mi köze van ehhez a nagyinak? Anya halála óta nem találkoztunk, ami nem most volt - gondoltam vissza a 8 évvel ezelőtti napra, de csak halványan derengett.
- Ő az egyetlen élő rokonod, és mikor megtudta, hogy édesapád is elhunyt ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a gyámod. Most odamegyünk és megpróbáljuk megbeszélni vele a dolgokat.
- Fasza - dőltem hátra a kocsiban - Ruhát hoztatok nekem is? Mert gondolom nem egy napra megyünk.
- Persze, bent vannak a csomagtartóban. A biztonság kedvéért erre és a következő hétre kivettünk téged a suliból - nyugtatott meg Peti. Próbáltam nyugodt maradni és külső szemmel talán úgy tűnt, hogy nem is igazán érdekel a dolog. De ez nem így volt. Belül féltem, hogy vissza kell költözöm Hollandiába, ahol egészen 9 éves koromig éltünk. A nagyanyám számomra szinte idegen, ráadásul Eszteréket sem akarom itt hagyni. És mégis ki az a szerencsétlen, aki a suli második hetén már hiányzik? Hát persze, hogy én. Az út rettenetesen hosszú volt, én pedig ideges és fáradt voltam, ezért alig hagytuk el Budapestet el is aludtam.