A Szent Johanna Gimi- Az én történetem

Szeptember 19., péntek

*Zoé szemszöge

Reggel mikor felkeltem nem voltam egyedül a szobámban, amivel igazából csak egy gond volt. Hogyan fogom én ezt megmagyarázni Petiéknek? Tegnap ezt valahogy nem gondoltam át. Mondjuk ha átgondolom valószínűleg akkor sem hagytam volna, hogy egyedül menjen haza olyan későn. A főváros elég veszélyes tud lenni nappal is, nemhogy éjszaka, bármi történhetett volna vele. Lassan felültem az ágyamon és a kanapén alvó fiúra néztem. Meg kell hagyni aranyos volt, ahogy a mindig tökéletesen belőtt haj és élre vasalt ruha eltűnt, és egy kócos, gyűrött pólós fiú köszönt vissza. Mindig ilyennek kéne lennie. Mármint félreértés ne essék, nincs baj azzal, ha valaki elegánsan öltözik, de Dávid még csak 14 éves, mégis úgy öltözik néha, mintha a saját apja lenne. 6:45. Ideje kelni neki is.
- Dávid - guggoltam le mellé - hasadra süt a nap! - megsimítottam a karját, de ezzel csak annyit értem el, hogy a másik irányba fordult.
- Naaa, Dávid ébredj fel! Nem vagy te Csipkerózsika!
- Hm? - a szemei fáradtan csillogtak, de mikor meglátott elmosolyodott - Jó reggelt - ásított egy hatalmasat.
- Jó reggelt, ideje öltözni - mosolyogtam -, addig csinálok reggelit, kávét, kakaót vagy teát kérsz?
- Teát - ült fel a kanapén, miközben a szemét dörzsölte -, de nem is hoztam ruhát.
- Hát akkor vedd vissza azt, amiben este voltál - nevettem rá, hiszen tudtam, hogy ez egyet jelent az egyik rémálmával. Miközben haladtam lefelé a lépcsőn azon gondolkoztam, hogy mennyi az esélye annak, hogy nem találkozom össze senkivel a konyhában, de amint az utolsó lépcsőfokról is leléptem az utolsó reményem is elszállt, mert Eszter a konyhában állt menetre készen.
- Jó reggelt - köszöntem -, hát te?
- Szia - nem nézett rám, mióta a nagyi hazament a viszonyunk nem olyan, mint régen, de azért remélem, hogy ez idővel javulni fog -, mindjárt indulok.
- Oh, oké - vontam vállat. Eszter nem szólt, csak kikerült és a bejárati ajtóhoz ment.
- Ja és Zoé - fordult vissza - remélem ma este nem lesz látogatód - biccentett a lépcső felé, ahol a még mindig álmos Dávid lépdelt lefelé. Mire válaszolhattam volna már csak az ajtó csapódását hallottam.
- Ülj csak le, mindjárt megcsinálom a teát, meg reggelit is csinálok.
- Hé, baj van? - fogta meg a vállam.
- Nincs, csak Eszter tudja, hogy itt töltötted az estét, ami nem is lenne baj igazából, csak mióta visszajöttünk Hollandiából nem olyan fényes a viszonyunk, úgyhogy ez nem tett annyira jót neki. De majd megbékél - tettem hozzá gyorsan, még mielőtt félreérti és a lelkiismerete bánja.
- Oh értem, biztos minden rendbe jön majd - ölelt meg, ami nagyon jól esett, és tényleg elhittem, hogy nemsokára minden megint olyan lesz mint régen. Gyorsan megcsináltam neki a teát és a melegszendvicset, aztán amíg evett felsiettem a szobámba felöltözni és a lányoknak is írtam, hogy ma kicsit később megyek, úgyhogy ne várjanak meg. Mire végeztem Dávid is végzett a reggelivel, ezért a cipőnket felhúzva elindultunk mi is az iskola felé. Mire odaértünk már nem állt kint senki az iskola előtt, ezért egyből a terembe mentünk. Ha akartuk volna sem sikerült volna eltéveszteni az osztályt tekintve, hogy a folyosó elejéről lehetett már hallani az onnan jövő zajokat. A szekrényem előtt megálltam még és bepakoltam a dolgaimat, Dávid pedig mint egy hűséges kutyus végig mellettem maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy miért. Hiszen bemehetett volna simán. Vajon mi jár most a fejében?