Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

1. fejezet

Annabell

Miután összepakoltam a cuccaimat a bőröndömbe, Breni pár játékát is egy kisebb táskába teszem. Nagy örömömre apu szülei szeretik az állatokat, megengedték, hogy Brenit magammal vigyem az otthonukba. Nem is tudom, hova tettem volna. Anyu nem kedveli a kutyákat, de azért próbál kedves lenni a kutyusommal a kedvemért.

Hirtelen megszólal a telefonom, amit az ágyon hagytam. A kezembe véve látom, hogy apu az. Szóval meg is jött értünk. Izgatottan fogadom a hívást, majd jelzem felé, hogy mindjárt a kapuban leszünk Brenivel.

A szüleim közt jelenleg hatalmas szakadék van, ami szerintem nagyobb, mint mikor anyu eltűnt apu életéből. Közel vannak egymáshoz, pár utca választja el őket, mégis hatalmas az űr. Anyu tehetetlen, tisztában van vele, hogy apu joggal haragszik rá, ezért nem erősködik, apura hagyja a döntést. Ha szeretne nyitni felé, akkor anyu tárt karokkal fogja fogadni. Már csak rajta múlik, hogyan dönt. Szeretne-e újra vele lenni és mindent újrakezdeni, vagy sem. Reménykedem, hogy míg távol leszek, sikerül apunak megemésztenie a dolgokat és jó döntést hoz.

Apu elmondta nekem, hogy szereti anyut, de küzd magával, mert egyik fele hozzá rohanna és a karjai közé fogná, a másik fele tartózkodó és nem akarja többet látni. Nehéz, a helyében én sem tudom, mit tennék.

Megragadom a bőröndömet és kilépek az ajtón. Breni már a bejárati ajtót ugatja. Apu tegnap jelezte, hogy nem szeretne bejönni, látni anyát, mert csak fájdalmat okozna mindkettejük számára.

Anyu halványan mosolyog, amikor meglát.

– Vigyázz magadra! – szorosan megölel, de érthető, hiszen egy teljes évre elmegyek, és nem tervezem betenni a lábam Londonba, csak miután lejárt ez az idő. Ha anyunak hiányzom, hát meglátogat. Természetesen egy semleges helyen, hiszen biztosan nem szeretne találkozni apu szüleivel, akiknek meg lehet a véleménye arról, amit tett.

– Úgy lesz! – felelek röviden.

Brenire felrakom a pórázt, majd kiléptünk az ajtón. Nem viszek magammal sok cuccot, úgy tervezem, ott veszek magamnak új ruhákat, amiket később hazapostázok.

Meglátom aput, aki csak akkor száll ki a kocsiból, amikor észrevesz. Anyu az ajtóban állva nézi őt, ekkora látom apu arcán, hogy legbelül mardossa a bűntudat. Tudja, hogy fájdalmat okoz anyunak azzal, hogy távol tartja magától, de jelenleg nem akar megsérülni, bizalmatlan, ám ha nem ad új esélyt, akkor anyu nem tud sehogy bizonyítani számára. Felsóhajtok. Sajnálom kettejüket, de bármennyire szeretnék, nem tudok mit tenni. Ez rajtuk áll. Pontosabban kezdésként apun.

Apu kiszáll a kocsiból és innentől kezdve kizárja a tényt, hogy anyu pár lépésnyire van tőle, csak rám fókuszál. A kocsi hátuljába bepakolom a cuccokat, Breni beugrik a hátsó ülésre én pedig beülök elölre. Apu megáll a kocsi mellett egy pillanatra. Megfájdul a szívem, biztosan marcangolja magát, hogy megforduljon-e vagy sem. Köszönnie kellene, de teljesen átnéz anyun. Hirtelen kinyitja az ajtót és beül mellém, majd egy teljesen másik arcát mutatja, mint ami belül lakozhat most.

– Készen állsz az útra? – kérdezi nevetve.

– Igen, nagyon várom a találkozást! – lelkendezek. Hátha átragad rá a jókedvem. – Mikor találkoztál velük utoljára? – érdeklődöm.

– Őszintén, több éve, de telefonon tartjuk a kapcsolatot.

Beindítja a motort, aztán kihajt az útra.

– Miért? – teszem fel a talán kellemetlen kérdést, de furdal a kíváncsiság.

– Tudod Anna, ők nagyon kedvesek, de nem tudok velük egy-két óránál többet egy helyen lenni.