Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

32. fejezet

Annabell

Amikor beültem Otto kocsijába, és tulajdonképpen próbáltam mellette túlélni, nem gondoltam, hogy a napnak a végén megjelenik Ethan. Igazából miatta fogadtam el Otto ajánlatát, mert egyébként biztos nem mentem volna bele ebbe a vacsorázásba egy idegennel. Nem mondom, nagyon kedves volt és egy intelligens emberről beszélünk, de valahogy mégsem egy a nézetünk. Egyszer majdnem megcsókolt, amit akkor is korainak gondoltam volna, ha érdekel a pasi, ezért elhúzódtam, majd elnézést kértem.

Ijesztő belegondolni, hogy képes voltam mindezt megtenni azért, hogy féltékennyé tegyem tudat alatt Ethant. Normál esetben a saját tapasztalataim után pont, hogy nem csinálnék ilyen vad dolgot. Nem is az én stílusom.

Megérkezünk Ethan lakása elé. Beáll a garázsba, aztán kiugrik a kocsiból és azonnal körbe suhan, hogy ajtót nyisson nekem. Vajon mikor lett ennyire lovagias? Mosolyogva ragadom meg a kezét, amit felém nyújt, hogy kisegítsen. Szoros ölelésében kötök ki. Egy váratlan mozdulattal felkap a karjaiba és elindul velem a lakásba. Ügyetlenkedve nyitom ki az ajtót, aztán megunkra zárom, közben egy pillanatra sem tesz le.

– A telefonokat most jobb lenne, ha itt hagynánk – szólal meg Ethan kipirult arccal.

Nevetve kutatom elő a táskámból és a kanapéra dobom. Ő a farmerzsebéből szedi elő és az enyém mellé dobja, aztán nagy léptekben indulunk el a szobája felé. Minden figyelmem rá irányul, az arcára, a mozdulataira, az illatára. Hiányzott, s még mindig hiányzik. Vajon ezúttal meddig élvezhetem majd a jelenlétét? Mennyire enged közel magához, s vajon meddig?

A szobában az ágyra letesz és leül mellém, s megfogja a kezemet. Őszintén örülök, hogy nem vetődtünk egyből egymásnak, kicsit szeretném még élvezni a pillanatot.

– Anna, szeretném, ha tudnád, én nem siettetek semmit – mondja aggódó hangon.

A tekintete elárulja számomra, hogy ugyanúgy érez, mint én. Ő sem hiszi el, amit lát. Álom és valóság. Miként tudjuk megkülönböztetni a kettőt? Talán, ha megcsípem a kezemet, felébredek.

– Hé, mit csinálsz? – kérdezi riadtan, amikor elkezdem lelkesen csipkedni a karomat. – Ez a valóság – nevet fel. Végigsimít a nyakam vonalán, majd beletúr a hajamba és szájon csókol. – Érzed?

– Ühüm – vigyorgom idiótán.

Ethan újra lecsap az ajkaimra. Felemelkedik egy pillanatra, aztán maga alá ránt. Rég voltunk már ennyire közel egymáshoz, már elfelejtettem milyen is, amikor izzik köztünk a levegő, amelyben tapintani lehet a vágyainkat.

A parfümje illata ismerős, rövid, de kellemes emlékeket idéz fel bennem. Ebben a pillanatban is mérhetetlen vágyat ébreszt bennem, hiszen mindig is felpezsdítette a vérem, amikor megéreztem ezt az illatot. Ethan a nyakamat harapdálja, miközben próbálok halk maradni és csak hozzá simulni. A lehelete forró, és úgy érzem, ha nem jutunk ennél messzebb, én felrobbanok. A testem nem képes elviselni ezt a kínzást, pontosabban időhúzást. Él bennem a félelem, hogy megzavarnak minket és újra eltávolodunk egymástól. Ethan talán megérzi ezt, ezért abbahagyja a nyakam harapdálását és mélyen a szemembe néz.

– Baj van? – suttogja.

– Nem, dehogy! – rázom meg a fejemet. – Csak megőrülök már érted – fordítom el zavaromban a fejem, de ő meg fogja, és maga felé fordítja, hogy a szemébe nézhessek. Ragyogóak és örökre elveszek bennük, mert újra szerelmet ígérnek.

Ethan lelkesen felnevet, aztán lecsap a számra. Én pedig a pólójának az aljára, amit megragadok és elkezdek felfelé húzni, hogy ki tudjon bújni belőle. Ő ismét felnevet, aztán úgy mozog, hogy megszabadulhassunk az első felesleges ruhadarabtól, ami elválaszt minket. Nem vagyok rest, zavartalanul taperolom végig a felsőtestét, már amennyi időt hagy rá. Lentebb csúszik és elkezdi kigombolni a blúzomat, közben néhol felkuncogok, amiért érzékenyen ér hozzám.