Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

9. fejezet

Ethan

Szeretnék több időt tölteni anyuval, ezért megkértem, hogy szombaton, vagyis ma, jöjjön el velem ebédelni. A hét elején beszélgettem apámmal arról, hogy elmondjuk-e anyunak a dolgot, vagy maradjon tudatlanságban. Egyfelől önzőség titokban tartani előtte, hiszen jobban kihasználhatná a maradék hónapjait, ha tudná, mi vár rá. Másfelől, amennyire ismerem anyut, valószínűleg nem szeretné tudni, hogy mikor érheti a vég. Próbáltam beleképzelni magam abba a helyzetbe, amikor valaki megmondja nekem, tudatában van, mikor fogok meghalni. Szeretném-e tudni, vagy sem? Nem szeretném. A rettegés felemésztene. Lehet, hogy azt mondaná, tíz év múlva, viszont, ha arra gondolok, hogy családot szeretnék, gyerekeket, idővel persze... Akkor átfutna az agyamon, hogy önző lennék, hiszen nem árulnám el nekik, hogy melyik évben fogok meghalni, szó nélkül otthagynám őket azon a bizonyos napon. Áh... Nagyon elkalandoztam. Apám végül azt mondta, hogy ne áruljuk el neki, nem tudna a szemébe nézni, látni benne a szomorúságot. Tudná, hogy ő okozta, hiszen, ha nem mondja el, akkor haláláig mosolyogva élhet. Mindketten azt szeretnénk, hogy anyunak boldog élete legyen.

Beparkolok a családiházunk elé, majd felsétálok a teraszra, ahol meglátom a kisebbik öcsémet Dereket, ahogy az egyik széken ülve a laptopját bámulja. Felnéz egy pillanatra, morog egy „hellót", aztán megint belebújik a kis világába. Derek az utóbbi időben eléggé magába roskadt. Két hete tudja, hogy anyu meg fog halni, nem akartuk elmondani neki, de sajnos meghallotta. Derek gyenge lelkű, bármennyire is szeretné keménynek mutatni magát. Jack az egyetlen, aki inkább apás, őt nem viseli meg a tudat, hogy anyu hamarosan eltávozik közülünk.

Belépek a lakásba, majd elindulok a konyha felé, ahol sejtem, hogy anyu lehet. Meg is pillantom barna haját, amit hajcsavarókkal rakott tele. Amikor észrevesz, azonnal abbahagyja a mosogatást, megtörli a kezét, majd közelebb lép hozzám és szorosan megölelget, én viszonzom, talán erősebben, mint kellene.

– Hé, fiam! A szuszt azért ne szorítsd ki belőlem! – nevet fel kedvesen. – Jól esik, hogy ennyire hiányzom neked – simogatja meg a vállamat.

...és még mennyire fogsz – gondolom magamban.

– Kiszedem a haj csavarókat és jövök! – hadarja, aztán eltűnik a folyosón.

Derek belép az ajtón, rám sem pillant, ám megfogom a karját, amire egyáltalán nem számít.

– Fejezd be ezt a depressziózást, anyunak nem tesz jót, hogy érted kell aggódnia! – mordulok rá.

Sóhajtva felnéz rám, mélyen a szemembe. Ürességet látok a tekintetében, amivel nem tudok mit kezdeni. Nekem is nagyon fáj, hogy anyu hamarosan elmegy.

– Tudom, hogy nehéz, hidd el, nekem is, de nem csinálhatom előtte – suttogom a fülébe. – Próbáld visszatartani, amikor vele vagy, még, ha nehezedre is esik.

– Könnyen beszélsz – veti hozzám keményen –, heti háromszor találkozol vele, én viszont itthon lakom. Minden egyes nap, amikor a szemébe nézek, arra gondolok, hogy bármelyik pillanatban azok a szemek lecsukódhatnak és többé nem csillognak úgy rám, mintha az egyik legjobb dolog lennék valaki életében.

A szívembe hasítanak a szavai, de megértem őt.

Derek felszalad a szobájába, miután elengedem. Még csak tizenhét éves, talán pont ezért ennyire makacs. Amikor meghallott minket apával, azonnal hitetlenkedett. Miután elmagyaráztuk neki a dolgot, akkor sem állt le, napokig járt apa nyakára, hogy találjon megoldást. Apám közölte vele, hogy ha lenne, már megtette volna a kellő lépéseket. Pénz nem akadály, ahogy az ismeretség sem, vannak jó orvosok, de nem csodatevők.