Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

22. fejezet

Annabell

Még most sem hiszem el, hogy itt vagyok, de jól döntöttem. Hűvös van, így összefogom a kabátomat, aztán bekopogok. Minden idegszálam megfeszül a félelemtől, hogy esetleg visszautasítást kapok. Másodszorra nyomom meg a csengőt, utána hallom, ahogy káromkodik, szid, hogy ki vagyok, és mit akarok tőle. Az ajtó hatalmas lendülettel tárul ki. Bámul rám, mintha kísértetet látna, meg sem tud szólalni.

– Szia. Bejöhetek? – érdeklődöm, hiszen ő még mindig csak néz, mintha nem tudna betelni velem. Egy halvány mosolyt erőltetek magamra.

– Anna, tényleg te vagy az? – Lassan közelebb lép hozzám és megérinti a vállamat. – Igazinak tűnsz. Mit keresel itt?

Ez a kérdés nem hangzik túl kedvesen. Olyan jó látni őt, annyira hiányzott. Bárcsak mosolyognál Ethan, szeretném látni a mosolyod, az önfeledt nevetésedet.

– Én vagyok – válaszolok.

Megfordul és visszalép a lakásba, aztán utat enged nekem is. Leveszem a cipőmet és elindulok a nappali felé. Bízom benne, hogy nem okoz gondot neki a jelenlétem, valamint az, hogy otthonosan lepakolom a cuccaim.

– Anna, mit keresel itt? – teszi fel újra a kérdést.

– Tudom, hogy mi történt, beszéltem anyuval. A temetésre nem mentem el, mert nem akartam gondot okozni. Miután mindenki elment, meglátogattam Caithlynt és vittem neki rózsaszín kaméliát. Ő tudja, mit jelent.

– Köszönöm – hálálkodik, aztán elfordul tőlem. – A te hibád is – motyogja.

– Hogy mondod? – kérdezek vissza.

– Ha nem lettél volna szimpatikus anyu számára, akkor nem akart volna összeboronálni veled. – Megfordulva mutat végig rajtam, mintha valami szajha lennék. – Ez az egész nem történt volna meg!

Ivott, enyhén részeg, látom rajta, ismerem, de attól még igazságtalan, amit mond.

– Nem hibáztathatsz engem! – kérlelem, de már látom, reménytelen. – Kár volt idejönnöm, hibáztam, feleslegesen bíztam – szipogom háttal állva neki. – Képes vagy még ebben a helyzetben is indokot találni arra, hogy ellökj magadtól. A magad ura vagy, mégsem léptél és nem is lépsz felém. Rendben van! – emelem meg a hangom, aztán felveszem a kabátomat.

– Hogy érted, hogy a magam ura vagyok? Már miért ne lennék az? – hördül fel öntelten.

– Nem fogom a szádba adni, ha magadtól nem tudod. Mindent félretettem, hogy itt legyek veled, a támaszod legyek, erre így fogadsz engem! Hát mi vagyok én neked? Tudom – kacagok fel –, egy senki! Felejtsd el, hogy ma itt jártam! Visszamegyek Edinburghba és ott folytatom a tanulmányaimat. Többet nem találkozunk. A viszont nem látásra! – Kettőt lépek és már kint is vagyok az utcán, azonnal rohanni kezdek. Egészen hazáig meg sem állok. A bejárati ajtó előtt jut eszembe, hogy talán keresni fog, amit itt fog kezdeni... Nem maradhatok. A következő sarkon hívok egy taxit és a következő vasútállomásra vitetem magam.

Mit képzeltem? Azt, hogy tárt karokkal fog várni? Pontosan ezt. Annyira szörnyű vagyok... Amikor Derek felkeresett és elmondta, hogy hallotta, amikor Ethan és az apja a szerződésről beszéltek, meg azt, hogy Mr. Payn elmondta Caithlynnek a dolgot, teljesen lesokkolt. A leghihetetlenebb az volt, amikor Mr. Payn azt mondta, hogy innentől nem érdekli, hogy Ethan kivel van, csinálhat, amit akar. Derekkel való beszélgetés után folyamatosan a telefonomat bámultam, mindenhova magammal vittem, abban hittem, Ethan keresni fog, de nem tette. Végül elhatároztam magam, hogy meglátogatom, hiszen szüksége lehet rám. Erre ezt kaptam tőle, a könnyed visszautasítást és még nekem próbált lelkiismeretfurdalást csinálni.