Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

21. fejezet

Ethan

Riadtan a telefonom csörgésére ébredek fel, pontosabban ébredünk, mert Shelly is nyöszörögve fordul át a másik oldalára. Sóhajtva nyúlok a készülék után, amelyen apám neve szerepel. Tudnám, mit akar – pillantok az időre –, reggel hétkor!

– Igen? – szólalok meg csöppnyi ingerültséggel a hangomban. Az utóbbi időben, ha keresett, mindig valami szivatós dologgal állt elő. Semmi kedvem ma is elviselni a szarságait.

– Ethan, mi lenne, ha – kezdi a beszélgetést szintén megemelt hangszínben, aztán abbahagyja. Egy hangos sóhajt hallok a túloldalról. – Anyád kórházban van – jelenti ki végül.

– Miért nem ezzel kezdted? – hördülök fel. – Azonnal ott leszek! – hadarom, aztán kinyomom a hívást. Felpattanok az ágyról, a ruháim közül felkapok egy nadrágot meg egy pólót. – Shelly... – sóhajtok. – Be kell mennem a kórházba anyukámhoz, maradj nyugodtan.

– Utánad megyek – válaszolja.

Bólintok, felkapom a kocsikulcsot és kirohanok a lakásból. Egész úton nehezemre esik figyelni. Erősebben szorítom a sebváltót és a kormányt, mint kéne, de valahova el kell vezetnem a feszültséget. Anyu csak akkor megy kórházba, ha a szívével van gond, egyéb esetben sosem akarja betenni oda a lábát.

Gyorsan odaérek, leparkolok és elindulok be az épületbe. Apám sms-ben elküldte, hogy melyik szobában van anyu, így könnyen odatalálok. A folyosón látom meg apámat, ahogy az egyik váróteremi széken ül előre görnyedve. Megállok mellette. Döbbenten nézem őt, a büszke férfit, aki soha nem ülne le egy köznépnek való tárgyra, most mégis itt ül. Mi a...

– Mi történt? – szólítom meg az apám.

– Beszélgettünk...

– Vitáztatok – javítom ki.

– Felbosszanthattam, sajnálom, szörnyen érzem magam – temeti ismét a kezeibe az arcát. – Elájult, azonnal mentőt hívtam.

Beszélgetésünket az orvos zavarja meg, aki kilép a betegszobából. Először rám pillant, aztán apámra.

– Mr. Payn – szólítja meg, aztán megköszörüli a torkát. – Sajnálom, hogy nem szolgálhatok jó hírekkel, a felesége életét vesztette. Őszinte részvétem.

Úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna, meg kell kapaszkodnom apám vállában, különben összeesnék.

– Mindent megtettek? – faggatja apám a dokit.

– Igen, uram. Nagyon jól tette, hogy behozta a kórházba, igyekeztünk életben tartani, de az a helyzet... A szíve feladta a harcot, nem tudtunk már segíteni rajta.

Apám hallgat, mi mást is tehetne... Őszintén nem tudom, mitévő legyek most. Hirtelen mintha egy részemet kiszakították volna belőlem és olyan lyuk tátongana a helyén, amit semmi nem tud betölteni ezután.

Az orvos még megengedi, hogy bemenjünk hozzá és elbúcsúzzunk tőle, azután kiküldenek minket a folyosóra. Döbbenet, egyszerűen képtelen vagyok felfogni. A bőre sápadt volt, az arcára szinte ráfagyott a szomorúság. Mi történhetett?

Mivel apámmal mindketten sokkos állapotba kerültünk, így egyikünk sem akart volán mögé ülni. Megkértem Mattet, aki lassan olyan, mintha a személyes sofőröm lenne, hogy a kocsimmal vigyen haza minket. Az út során jut eszembe, hogy vajon Derek miként fogja lereagálni mindezt? Kénytelen leszek még jobban szem előtt tartani. Nem hagyhatom magára, hiszen én magam is beleőrülök ebbe.

– Örök hálám ezért – érintem meg Matt vállát, miután a kezembe nyomja a kocsim kulcsait.

– Bármikor! – feleli egy biccentés kíséretében. – Részvétem az anyukádhoz!