Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

17. fejezet

Josh

Jövőhéten szerdán, tehát egy hét múlva, elképzelhető, hogy Anna ismét bejön dolgozni, legalábbis Helga megosztotta velem nemrég, hogy ezt üzente Annának. Természetesen tudja, hogy az is lehet, még nem lesz rá képes, de bízunk benne, hogy összeszedi magát és minden a régi lesz. Személy szerint kételkedem benne azok után, amiket a barátnője mondott. Itt bukik ki az, hogy mennyire nem ismerem Annát. Persze, ez pont egy olyan téma, amiről nem szívesen beszél az ember... Nekem is van egy múltam, amihez ugyanígy állok, de egyszer talán sikerül megnyílnom Anna előtt.

Minden nap felhívom Noah-t és érdeklődöm Anna felől, sajnos mást nem tehetek, ugyanis azóta sem akar látni. Próbáltam neki írni messengeren, de nem reagált, meg sem nézte őket. Anna ismerősei között viszont megtaláltam Amandát, akire pofátlan módon rá is írtam és naponta őt is zaklatom Anna hangulata iránt. Így derült ki, hogy vele sokat csetelnek. Örülök, hogy a szülein kívül még egy valaki mellette áll ebben az időben. Nem tudok szinte semmit a családjáról sem, Amanda mesélt ezt-azt, többek között azt, hogy Anna anyukája nemrég tudta meg az elrablást, ezért azonnal idejött, ahogy tudott. Az ablakon keresztül láttam csak, de nem akartam oda pofátlankodni.

Amandán keresztül próbálok üzenni Annának, de nem hajlandó átadni neki. Makacs egy teremtés! Végül nem írok többet Annának, utolsó üzenetben annyit írok, hogyha szeretne beszélgetni, én itt leszek, tudja, hol talál.

Felsóhajtok, aztán kimegyek a konyhába. Anyám tud mindent, mivel folyamatosan faggat a történésekről. Az utóbbi napokban, amikor hazaérek, lemegyek a pincébe és püfölöm a bokszzsákot. Kiadom magamból a felesleges stresszt, valamint segít kiüríteni az agyam. Anyám is jobb szemmel nézi ezt, mint, mikor legutoljára tökre tettem egy lámpát.

– Szia! – köszön, miután meglát. – Kérsz vacsorára lasagne-t?

Zene füleimnek, hiszen az egyik kedvencem.

– Tudod a választ – bököm oda. Anyám felnevet, aztán előszed a szekrényből két tányért, amiket megszed és a mikróban megmelegíti őket. Együtt eszünk, ebből megint hosszas beszélgetés lesz. Remek.

Az asztalnál ülve eleinte csendben fogyasztjuk az ételt, meglepően nyugodtan. Anyunak néha vannak hangulatingadozásai, amit nem mindig tudok kezelni sajnos. Nincsenek barátai, így a problémáit velem próbálja megbeszélni. Én meg változó, hogy mikor hallgatom meg, mikor nem. Például, amikor látom rajta, hogy feszült és kezdi rajtam levezetni, azt nincs mindig türelmem hagyni neki. Javasoltam a bokszzsákot, de nem akarja letörni a körmeit. A kesztyűbe sem férnek bele, akkorák... Gyakran panaszkodik a munkájára és a kollégáira.

– Beszéltem a nővéreddel – kezd bele, miután iszik egy korty vizet. – Hamarosan évforduló van, tudni akartam, hogy jön-e.

– Gondolom, jön – felelem szokásosan. A nővéremmel megszakadt a kapcsolat, elég korán mondhatni. Évente egy alkalom van, amikor találkozunk, azon kívül még telefonon sem érdeklődik irántunk.

– Hoz magával valakit – teszi hozzá. Nem tudom eldönteni, anyám ennek örül-e vagy sem, mindenesetre nem firtatom.

– Értem – hümmögöm. – Ezesetben én is hozhatok, nemde?

Anyám érdeklődően felkapja a fejét.

– Annabellt?

– Igen, feltéve, ha addigra beszél velem – motyogom kellemetlenül.

– Addig még van egy hét – bíztat.

Szeretnék hinni abban, amit anyám mond, de félek, hogy Anna többet szóba sem fog állni velem, kivéve a munkahelyen, ahol muszáj konzultálnunk.