Kívánlak, pedig tiltott gyümölcs vagy

34. fejezet

Annabell

– Ugye tudod, hogy az őszi szünetnek lassan vége és még nem csináltunk semmit közösen? – hadarja Amanda a telefonba idegesen.

Amanda úgy mondja, mintha ő nem lenne elfoglalt a pasijával, akiről azóta kiderül, hogy Ethan haverja, Matthew... Nehezen akartam elhinni, hogy ő az a srác, aki annó egy könyvbe írt üzenetet Amandának.

– Ó – játszom a meglepődést. – Melyik nap szeretnél találkozni? Van valami terved is esetleg? – forgatom a szememet, miközben Ethanre nézek, aki csak halkan felnevet ezen.

– Melyik nap? Most azonnal! – harsogja türelmetlenül.

A telefonomon megnézem az időt, délután kettő van. Újra Ethanre nézek, aki velem szemben ül a kanapén és a talpamat masszírozza éppen. Nem szívesen állnék fel, nagyon is élvezem, amit csinál, közben pedig átbeszéljük a múltat. Ethan vállat ránt, felőle mehetek.

– Oké, Amanda. Azért még összeszedhetem magam?

– Tíz perc és ott vagyok érted! – jelenti ki, majd kinyomja a hívást minden további nélkül. Felnevetek.

– Hallottad, mit mondott? Még hogy tíz perc! Nagyon hiányozhatok neki – csóválom lassan a fejemet.

– Nálam jobban nem hiányolhat téged senki – mondja, majd elengedi a lábamat és rám mászva megcsókol. Beletúrok a hajába és finoman magam felé húzom. – Ha így folytatjuk, tíz perc kevés lesz – nevet bele a csókba.

– Igen, és Amanda feszült lesz – nevetek fel én is.

Felállok és elindulok a szobánkba, hogy átöltözzek valami őszi szettbe. Egy fekete bőrszoknyára és egy fehér hosszúujjúra esik a választásom, meg egy világosbarna ujjatlan, szőrös mellényt is veszek fel. Mostanában próbálok változatosabban öltözni. A nappaliban meglátom Ethant, aki még mindig a kanapén ül és telefonozik. Amint belépek, ledobja a kanapéra és megindul felém, vigyorogva vezeti végig rajtam a tekintetét. Tudom, mire gondolhat.

– Nem szívesen engedlek így el! – ragadja meg lendülettel a derekamat és magához szorít.

– Tudom, de Amandának is kell egy szelet belőlem – kacagok.

– Jaja, tudom – húzza el a száját. Mindkét kezét az arcomra teszi és mélyen a szemembe néz. – Ez most nyálasan fog hangzani tőlem, de kimondom – sóhajtja. – Sok minden történt, sok időt elpazaroltunk, de most már együtt vagyunk és minden időt, amit csak lehet, veled szeretném tölteni.

– Én is így érzek, Ethan – mosolygok rá lágyan.

– Örülök! – ad egy gyors puszit a homlokomra, majd folytatja. – Az őszi szünetet végig együtt töltöttük, jól éreztem magam. Nyilván korai lesz a kérdésem, de lenne kedved hozzám költözni? – Ethan zavarban lévő tekintete mindent megér.

– Igen, lenne – válaszolok, ő pedig azonnal megölel. Jó érzés boldognak látni őt annak ellenére, hogy nem olyan régen vesztette el az édesanyját és a testvérét is. Néha még látom rajta, hogy letört és emészti magát Derek miatt. Próbálom megbeszélni vele, hogy kiadja magából, ami nyomja a lelkét, nem ostorozhatja magát a végtelenségig.

A meghitt pillanatot a csengő hangja zavarja meg. Egy rövid csók után felveszem a fekete bokacsizmát és magamhoz veszem a táskámat, aztán kinyitom az ajtót. Amanda azonnal a nyakamba ugrik, úgy kell megtartanom magam, nehogy hátra essek. Nem szó szerint, ennyire nem ügyes ugró a lány, de azért határozottan rám mászott.

– Hát, szia, te elveszett lány! – böki meg a vállamat, miután elenged. Sunyin hátra pillant Ethant keresve.

Az említett mögém sunnyog és hátulról átölel.