A Bébiszitter

20. fejezet

-Oké. Kezdd! -mondtam
-Remek. Nora, mint tudod, Olivert bébiszitternek fogadtam, nem pedig... nem pedig... -megakadt a szava.
-Nem pedig? -kérdeztem vissza.
-Nem tudom. Együtt vagytok talán?
-Ez már a kérdés? -probáltam menteni magam a helyzetből.
-Ne tereld a szót!
-Bocsánat.
-Tehát?
-Igen apa, együtt vagyunk.
-Csalódtam benned Nora! -mondta, s némi szomorúságot véltem felfedezni a hangjában.
-Nem mondanád a kérdést?
-De, persze. Bár nagyot csalódtam, de a félelmem nagyobb.
Csak azt akarom tudni, hogy nem feküdtél le vele, ugye?
-Mi lenne ha igen? -kérdeztem, de egyből megbántam.
-Viccelsz? Még gyerek vagy! -rivallt rám.
-Nemsokára tizennyolc leszek apa! Már nem vagyok kislány! -mondtam mérgesen.
-Én nem így gondolom.
-Tudod apa, te kértél fel nekem egy bébiszittert. Ez az egész a te hibád! Magadat kellene okolni!
-Nem találkozhatsz vele többet. -mondta, nem is törődve azzal, amit mondatam.
-Azok után, hogy itt hagytál megint, nem mondhatod meg hogy mit csináljak.
-Dehogynem! Az apád vagyok!
-Igen, ez igaz. Sajnos.-tettem hozzá.

Az autó megállt. A sulinál voltunk.
Már teljesen kiborultam.

-Nem viselem el, hogy így beszélj velem!
-Nem is kell. -mondtam, majd kiszálltam az autóból és becsaptam az ajtót.
-Nora! Azonnal gyere vissza, még nem fejeztük be! -kiabált utánam.
-Nem lehet apa. Még a végén elkések. -kiabáltam vissza.

Besiettem az iskolába.
Emma a szekrényemnél állt, amikor meglátott felém futott és átölelt.

-Szia Nora! Minden rendben?
-Szia, persze. Miért ne lenne? -néztem rá meglepetten.
-Hallottam mindent. Ömm, apukádról és Oliverről.
-Nem emlékszem hogy elmeséltem volna.
-Nem is te mesélted. -mondta lehajtott fejjel.
-Akkor ki?

Nem válaszolt.

-Emma! Kitől hallottad?

Még mindig nem válaszolt.

És ekkor James lépett mellénk. Ohh, és természetesen az új barátnője. Hogy is hívják? Azt hiszem Zsófi.
Igen, Zsófi.
Ő utánam már a harmadik.

Emma rám nézett.
Ekkor már tudtam, hogy James köpött.

-Helló királylány! -lépett közelebb gúnyosan nevetve.
-Mit akarsz James? -kérdeztem hidegen.

"Királylánynak hív, tehát tud valamit." -gondoltam.

-Csak tudni akarom, hogy minden rendben van-e a hercegeddel. -mondta még gúnyosabb mosollyal.
-Megnyugtatlak James, minden a legnagyobb rendben. -mondtam mosolyogva.
-Valóban? Én nem így tudom.
-Nos, akkor rosszul tudod. -mondtam, majd otthagytam.

Emma, még mindig lehajtott fejjel sétált felém.

-Nora! Sajnálom. Nem kellett volna hinnem neki, hiszen sosem mond igazat. -mondta.
-Most sajnos igazat mondott.
-Mi?
-Jól hallottad.
-Jó ég Nora! El kell mesélned.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Pont kapóra jött, ugyanis nem szerettem volna beszélni most erről.

Gyorsan teltek az órák.
Bár egyiken sem figyeltem, mert a gondolataim Oliveren jártak.
Mit csinálhat most?
Vajon ő is gondol rám?
Vajon...

-Nora! Gyere már ebéd szünet! Ma csokis fánk a desszert! -hallottam Emma hangját a folyosóról.
-Megyek. -mondtam kedvtelenül.
-Tudod Nora, arra gondoltam, ha esetleg benne lennél...-kezdte Emma.
-Igen átjöhetsz. -mondtam.
-Nade, honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni? -nézett rám meglepetten.
-Ugyan, Emma. Már nagyon-nagyon régóta ismerlek. -mondtam mosolyogva.
-Igaz. -nevetett.
-Na, de siessünk, vagy különben nem marad fánk! -mondtam.

Gyors léptekkel indultunk az ebédlő felé.
Mikor beléptünk mindenki felénk fordult.
Bámultak minket.
Tudtam, hogy valami nem stimmel.

-Miért néz mindenki minket? -kérdezte Emma.
-Ez engem is érdekelne.
-Mindegy, hozok fánkot. -indult.