A Bébiszitter

18. fejezet

-Na végre Nora! Az Isten szerelmére, mi tartott eddig? -hallottam a vonal másik végén apa hangját.
-Ezt hogy érted? -kérdeztem.
-Az előbb is hívtalak kétszer. Emellett, az üzeneteimre sem válaszoltál.
-Bocsi, csak dolgom volt. -mondtam.

Ezzel végülis nem hazudtam, valóban dolgom volt.

-Dolgod? Hahh, csak nem a matematika jegyed kijavításán dolgozol? -mondta olyan hangnemben, amilyenben még soha.
-Nem épp.
-Pedig úgy gondolom, hogy jelenleg semmi más dolgod nem lenne.
-Ami azt illeti, van más dolgom. -mondtam, de egyből meg is bántam.
-Valóban? Szabad tudnom, hogy mi az?

Valahogy ki kellett mentenem magam, a beszélgetés alól.

-Apa! Nem hallak! Mondtál valamint?
-Nora! Ne játssz velem!
-Mi?? Itt vagy?
-Ne húzz fel kisasszony!
-Nos, akkor mindegy. Majd később visszahívlak. Szia!
-Ne merészeld letenni! Hallod? Nora!

Egy gyors lendültettel kinyomtam, majd visszaraktam a telefont a zsebembe.

-Jó ég! Mit fogok én ezért kapni. -temettem az arcom a kezembe.
-Semmi baj Nora. Ez szép volt. -nevetett Oliver.
-Nagyon.

Leszálltunk az óriáskerékről, és visszaindultunk az autóhoz.

Hétfő, 09:36

Semmire nem emlékszem a tegnap estéről. Illetve a hívásig igen, de hogy utána mi történt, azt már nem tudom.
Boldog voltam, hogy Oliver barátnője lettem, de egyben szomorú és csalódott apa miatt.
De nem volt időm szomorkodni.
Oliver berontott a szobába.
Ekkor eszméltem rá, hogy az ő pólója van rajtam.
Mondanom sem kell, kényelmes volt és egyből kivirultam.

-Nora! Van egy kis baj. Le kell lépnünk. Most!! -rontott be.
-Neked is jó reggelt! -mondtam kómásan.
-Jó reggelt szívem! Ne haragudj.
-Semmi baj. Mi a gond?
-Apám hazajön.
-Mi ebben a nagy baj?
-Hosszú.
-Van időm. -mondtam, egyre kíváncsibban.
-Hát jó. Apám úgy tudja, hogy azzal a lánnyal vagyok, akivel két éve.
-Mi ebben a nagy szám? -néztem rá értetlenül.
-Most, hogy mondod. Lehet, hogy egy kicsit túl gondoltam.
-Csak egy kicsit. -mondtam nevetve.

Nem értettem, mitől akadt ki ennyire Oliver.
Valószínűleg az apja megérti, hogy már mást szeret.
Vagy mégsem?

12:30

Oliverrel főztünk ebédet, mire az apja hazaér.
Megterítettem és felöltöztem valamennyire"csinosan".
Erre az alkalomra nem hoztam magammal ruhát, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen találkozással kell számolnom.
Pont kiértem a nappaliba, amikor megszólalt a csengő.

-Maradjak vagy bemenjek a szobába? -kérdeztem.
-Maradj, természetesen.

Úgy tettem, ahogy mondta, s vártam őket vissza.
Nem telt sok időbe, míg beértek.
Először az apja lépett be az ajtón.
Magas volt, még Olivernél is magasabb, ami nagy szó.
Haja már őszült, de látszott hogy eredetileg sötét szőke.
Külsőre szinte semmiben nem hasonlított rá Oliver.
Le is tagadhatta volna.
Valahonnan ismerős nekem ez az ember, csak azt nem tudom, hogy honnan.
Az apja megállt, majd megpillantott engem.

-Nora, ő itt az apám. -mutatott az apjára. -Apa, ő itt a barátnőm. -mutatott végül rám.
-Á, Nora! Milyen nagy lettél. -mondta az apja.
-Ismered már Norát? -nézett rá Oliver.
-Persze.
-Valóban? -kérdeztem meglepetten.
-Valóban. -bólogatott.

Mindketten csodálkozva néztünk rá.
Oliver nem említette, hogy mesélt volna rólam.
Bár, ahogy látom nem is.
De akkor honnan ismer?