I didn't know you surf Cal |2|

12

-Hey- mosolyogtam Calumra, amint kiszúrtam a pláza partjára érve.

-Szia Cleo- vigyorgott vissza majd megszeppenve megállt előttem.

-Végre vége a napnak! Magamra maradtam, Marco eltűnt- forgattam a szemem fáradtan, mire aggódva nézett rám.

-Ennyire elfáradtál?

-Ahhoz, hogy ne strandoljak soha nem leszek elég fáradt, szóval ne aggódj, bírom- néztem rá és az igazat megvallva, elszálltak a kételyeim. Igaz, nem voltam az a megnyílós típus, aki mindenkivel eldumálgat, de vele nem is paráztam rá, jött az magától is.

-Akkor, irány a víz. Ash és Luke ma valamiért nem érnek rá, Mike meg nélkülem ment moziba, szóval be kell érned csak velem-tárta szét a karját tanácstalanul, mire elmosolyodtam.

-Nekem tökéletes így- bólintottam szórakozottan, majd megindultunk a szekrényem felé.

-Amúgy, látom megszáradt a pólód- biccentett az egyenruhám felé.

-Ja, reggel gyorsan kimostam- válaszoltam félvállról, majd hirtelen beugrott valami, így a táskámhoz kaptam- Apropó, mosás... Itt van a ruhád. Hálám jeléül kimostam azt is- vigyorogtam rá gonoszan, mire ő felhorkantott.

-Szemét- vette át az illatos szettet, majd undorodva megszagolgatta.

-A nadrág már elég piszkos volt, szóval legnagyobb örömödre azt is kidobtam- vontam meg a vállam, kiélvezve, hogy piszkálhatom.

-Rendben, értem én! Ne forgasd meg a tőrt a szívemben- röhögött, majd a fejét rázva nekidőlt az én szekrényem melletti résznek.

-Bocsi, de ez túl magas labda volt- néztem fel a szemébe.

-Elhiszem. De ezt majd valahogy meg kell bosszulnom, csak szólok- nevetett, mire sértődötten néztem rá.

-Hova lett a hála azért, hogy megmentettelek?- játszottam túl.

-Segítettél- vágta rá kapásból, mire elmosolyodtam.

-Most is csak azt tettem. Kimostam a pólódat puszta baráti kötelességből- mosolyogtam, de látva, hogy ráfagy a mosoly az arcára, gyorsan visszapörgettem a fejemben az előbbit és fejben pofonvágtám magam... egy zongorával... és egy repülővel is.

Természetesen, antiszoc Cleo rögtön lépett és elszúrta a pillanatot. Csinálhatok amit akarok, lehetek az, akiről mindig álmodtam és létezhetek úgy, ahogy jól esik, végül úgyis visszatalálok ehhez a léthez. Meggondolatlan, idegesítő válaszok, teljes figyelmetlenség és bénázás az egész életem, és ezek szerint ez akkor sem változik, ha nagyon akarom...

A kínos csendben állva, szomorúan konstatáltam, hogy ismételten nyert a tudatalattim, de kivételesen nem tudtam felfogni a vereséget, így dacosan felkapva a fejem, egyenesen a szemébe néztem.

-Köszönöm- fúrtam a tekintetem az övébe, majd látva a kérdő arckifejezését, egy nagy levegő után folytattam- Soha nem bíztam senkiben, nem tudtam beszélgetni és csak sablondumáim voltak. Nem szerettem, ha valaki mellettem áll, mint lelkitámasz, ha valakivel beszélnem kellett, vagy ha valaki túlságosan ragaszkodott hozzám, eddig a percig. Szerettem egyedül lenni, de azzal az örök gondolkozás jár, aminek a vége mindig a szomorúság, mert ha túl sokáig fejtjük ki a dolgokat, akkor semmi sem lesz tökéletes. De így, hogy veled beszélek, eltűntek a nyomasztó gondolatok. Tudok igazán mosolyogni, örülök, hogy állnak mellettem és meg bírtam szólalni, szóval igen, köszönöm. Megtanítottál bízni a másikban és ez tizenkilenc év után nagy szó- daráltam le egy nagymonológot és mosolyogva figyeltem, ahogy a srác szavak nélkül marad.