Amortentia

Part 7 - Felix Felicis

A következő héten szerdán reggelinél kaptam egy szürkés-fekete színű bagolytól üzenetet. A madár ledobva a levelet el is illant a többi állattal együtt, ami azt jelentette, hogy az illető nem vár választ. Homlok ráncolva törtem fel a zöld viaszpecsétet, majd a sorokat olvasva az ajkamba kellett harapnom, hogy ne mosolyodjak el.

- Ki üzent? – kérdezte kíváncsian Ron, ahogy meglátta a reakciómat.

- Piton – feleltem miután végig olvastam, miközben a levelet letéve felszeleteltem a kolbászom. Ron elvörösödve kapta el a kezem mellől a levelet, amit nem néztem jó szemmel. – HÉ! – kiáltottam rá, de nem is törődött velem. A levélben a következő sorok álltak dőlt írott betűkkel:

''Granger! Ma este vacsora után jöjjön le a bájitalterembe, megkezdjük a korrepetálását.

Piton prof.''

- Nem azt mondtad, hogy már vége van a büntető munkáknak? – kérdezte, miközben kikaptam a kezéből a levelet és a zsebembe csúsztattam.

- Igen, de a gyógyító szakmához szerinte szükségem lesz korrepetálásra – vágtam oda neki, mire a szám elé kaptam a kezem. Még nem is volt velük időm ezt a témát megvitatni.

- Gyógyító? – szólt közbe Harry, aki eddig figyelmesen hallgatott. – Hát nem akarsz te is auror lenni? – kérdezte ledöbbenve.

- Látod, hogy már ezt sem hajlandó velünk megosztani – mondta gúnyosan Ron rólam le se véve a szemét, mire nyeltem egyet.

- Mikor döntöttél így? – kérdezte Harry Ronnal próbálva nem törődeni, miközben csalódottságát nem tudta elrejteni arcáról.

- Csak nem rég – mondtam végül. – De az nem azt jelenti, hogy nem fogunk találkozni – ráztam hevesen a fejem. – Csak én Roxfort után még tovább tanulok és persze nem teszem le az auror vizsgát – mondtam.

- Szólhattál volna erről – húzta fel az orrát Ron.

- Bocsánat – feleltem végül, mire Harry békésen elmosolyodott, Ron pedig csendesen tologatta az ételét a tányérján. A nap hátralevő részében Ron szótlan volt és nem nagyon vett részt a társalgásokba, csak hirtelen iskola után szólalt meg, amikor eldöntöttem, hogy kimegyek sétálni.

- Veled mehetek? – kérdezte, mire meglepve, de bólintottam. Kiérve az épületből kínos csend telepedett ránk és egymás mellett sétálva nézelődtünk, amíg meg nem szólalt ismét. – Figyelj... - kezdte, mire feléje fordítottam a fejem. – Ne haragudj, hogy ma reggel megint bunkó voltam veled – mondta, mire megnyugodva elmosolyodtam.

- Semmi baj, Ron – simogattam meg a vállát, mire lefékezett és csillogó szemekkel rám emelte tekintetét, mintha csak egy roppant fontos dolgot szeretne velem közölni. – Mi az? – kérdeztem.

- Én még mindig szeretlek, Hermione – mondta ki, mire elkerekedett szemekkel néztem rá és egyszer csak kiszáradt a szám.

- Ron, én... - kerestem a szavakat. – Én már nem érzek irántad semmit, csak barátként tekintek rád – próbáltam finoman fogalmazni, de az arckifejezése alapján nem sikerült. Elvörösödve és dühösen pillantott rám.

- Nem szeretsz? – kérdezte szinte reszkető hanggal. – Csak nem a denevér van a dologban? – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Mi? Dehogy - vörösödtem el kissé. - Csak...nem érzek már irántad, semmit - kerestem a megfelelő szavakat sikertelenül.

- Érdekes! -  kapott a derekam után, amitől teljesen ledöbbentem és emiatt hagytam. – Pár hónappal ezelőtt szeretted ezt – markolt a fenekembe, amitől annyira lesokkolódtam, hogy egy halk ijedt nyögés csúszott ki a számon, amitől elvigyorodott Ron. – Javítok magamon, még most is szereted – mondta és annyira közel szorított magához, hogy éreztem ahogy a férfiassága a lábam közé türemkedik, amitől kifutott a maradék vér is az arcomból.