Amortentia

Part 25 - Váratlan fordulat

Karácsony másnapja.

A Griffendélesek közül nagyon kevesen maradtak itt az ünnepekre, én is csak az új évre vagyok hajlandó ellátogatni a Weasley családhoz, ahová viszont Harry, Ron és Ginny elmentek karácsonyozni is. Perselus mellett ébredtem már hajnalban, a torkomban dobogó szívem és a zakatoló agyam felköltött. Ma van a nagy nap. Ma hozzuk vissza a szüleim emlékeit.

Kinézve az ablakon tudtam, hogy egy elvarázsolt ablak, de legalább megtudtam általa, hogy még a nap sem kelt fel. Perselus öleléséből felkelve a fürdőszobába indultam, ahol az arcomat alaposan megmostam, hogy magamhoz térjek, mert bár felébredtem és lehetetlennek éreztem, hogy visszaaludjak, attól még fáradt voltam. Miután hideg vízzel megmostam az arcom visszakullogtam a hálószobába, ahol viszont már pár gyertya égett a csilláron, de csak épp annyi, hogy félhomály lehessen a szobába és láthassam Perselus arcát, aki felült az ágyon.

- Gondolom már nem tudsz aludni.

- Nem, nem tudok – mondtam, majd betakaródzva a mellkasára dőltem, ő pedig a hajamat kezdte el simogatni.

- Minden rendben lesz, ígérem! – suttogta a fülembe, én pedig szorosan lehunyva a szemem bólogattam. Amikor ismét kinyitottam vettem észre Perselus bal karját, ami mellettem pihent. A sötét jegy már halványabban, mint bizonyára régen, de ott volt a karján. Megérintve az ujjammal Perselus összerezzent, de nem szólt semmit, hagyta, hogy az ujjammal körbe rajzoljam a vonalakat és tanulmányozhassam, majd, amikor végeztem egy apró csókot is nyomtam rá. - Életem egyik legnagyobb hibája volt ez – mondta, amikor abbahagytam a jegy vizslatását.

- Már megtörtént, nem tudsz ellene mit tenni. Az a lényeg, hogy megbántad, Perselus – néztem fel rá. – Hogy helyrehozhasd megtettél mindent, ezt sose felejtsd! – tettem hozzá, ő pedig csillogó szemekkel bólintott, majd egy csókot nyomott a homlokamra. Egy kis idő elteltével ahogy már a nap első sugarai is meglátszódtak az égen ismét megszólalt Perselus.

- Gyere, menjünk reggelizni a nagyterembe, aztán indulunk – mondta hangjában komolysággal, mire ismét elfogott a félelem.

- Nem lehetne, hogy itt reggelizzünk? – próbálkoztam.

- Mcgalagonnyal még megkell beszélnem egyet, s mást az utazásunkról – mondta, miközben feltápászkodott mellőlem, mire egy sóhaj kíséretével én is felkeltem, majd miután letusoltam és elkészültem vártam Perselusra a kanapén ülve. Magam elé meredve gondolkoztam és nézelődtem, amikor a szemközti polcsoron megláttam egy érdekes zöld színű fiolát, ami túl ismerősnek tűnt. Engedve a csábításnak végül felkeltem és odasétáltam a polchoz. Boszorkányfű kivonat. Annyiszor segített rajtunk amikor a fiúkkal bújdostunk, miért ne?

- Mi lesz, ha egyikünk megsebesül? Nem érdekel mit mond Perselus, ezt elhozom – gondoltam magamban. Miután Perselus is kijött a fürdőszobából én már ugyanúgy ültem a kanapén, viszont a talárom zsebében már ott volt a kivonat. Perselus semmit sem sejtve kinyitotta az ajtót, majd mind a ketten elhagytuk a lakrészét. Mielőtt beértünk volna viszont a terembe, ahonnan már kiszűrődött pár reggeliző evőeszköz csörgése Perselus maga felé fordított a vállamnál fogva. – Reggeli után pontban nyolc előtt tíz perccel találkozunk itt – mutatott az ujjával a padlóra, ahol éppen állunk. - ...és együtt indulunk a roxfort kapujához, ahol hopponálni fogunk, érti Ms. Granger? – nézett szigorúan a szemembe.

- Igen, professzor – bólintottam. Ezután ellépve egymástól ő elindult a tanári asztal felé, én pedig a Griffendélesek asztalához, ahol ezúttal csak Seamus ült.

- Szia, Hermione! – köszönt mosolyogva.

- Szia Seamus – ültem le vele szemben. – Te, hogy hogy nem mentél haza? – kérdeztem, miközben a tányéromra tettem két darab pirítóst és elkezdtem megkenni vajjal, majd lekvárral.