Amortentia

Part 1 - Visszatérés Roxfortba

Roxfort. A háború után azt gondoltam, hogy ismét az otthonomnak nevezhetem a helyet, de mihelyst renoválták és visszatérhettünk az utolsó évünket befejezni valami mégis más volt. A szívemet nem melegség öntötte el ahogy beléptem a főterembe az ünnepi vacsorára, hanem hidegség. Fagyos és üres hidegség.

1998 szeptembere volt, két és fél héttel a 19. szülinapom előtt. Mosolyt erőltetve az arcomra igazítottam meg magamon a jól megszokott Griffendéles taláromat, majd helyet foglaltam Ronnal és Harryvel szemben, közvetlen Ginny mellett. Ron fürkészve vizslatott engem és próbált rájönni, hogy mi a bajom, de miután felvont szemöldökkel ránéztem feladta és helyette tele szedte a tányérját, majd minket meg sem várva falatozni kezdett. Érdeklődve néztem szét a teremben, ahol minden diák vidáman sztorizgatva (a nyárról és a háború eseményeiről) evett, majd a tekintetem végig szaladt a tanárok asztalánál is. Mindenki békésen étkezett és csevegett a másikkal, kivéve egy személyt, aki a Mardekár asztallal szemben ült és csak lökdöste az ételét a tányérján: Perselus Piton professzor. Szokásos fekete talárját viselte, de ezúttal magas nyakú garbóval, ami bizonyára a háborúban szerzett sebei miatt lehetett.

Mi találtunk rá akkor. Az utolsó könnycseppjét emlékké változtatta át, hogy Harry utána a merengőbe beleöntve megtudja nézni.

- A szemed az édesanyádé – mondta, majd az utolsó levegő vételeket szedte szaggatottan.

- Nem! – szólaltam meg hirtelen idegesen. Nem hagyom, hogy a tanárunk, ha halálfaló, ha nem meghaljunk a kezünk között. Harry véres kezét odébb lökve a táskámba nyúltam és egy sebforrasztót húztam ki belőle egy bezoár kő társaságában. A bezoár kő bizonyára nem fog teljesen hatni, hisz a kígyó egy Horcrux, a mérge erősebb mindennél, de túlélheti addig, amíg a gyengélkedőre nem tudjuk vinni, ahol jól ellátják a baját. Miután sikeresen beadtam neki mind a kettőt egy vérpótlót is előhúztam, hisz rengeteg vért vesztett.

- Ezt még igya meg – nyújtottam felé, miután a sebei beforrtak.

- Biztosan jól van elkészítve? – kérdezte még a halál szélén is cukkolva engem, mire egy mélyet sóhajtva a kezébe nyomtam, majd felálltam mellőle csendesen. Köszönés nélkül távoztunk, majd visszavonultunk. Ron és én gyászoltuk az elhunytakat, köztük Ron drága fivérét Fredet, addig Harry pedig elment megnézni a merengőbe Piton emlékeit. A háború után Harry mindent elmondott, amit látott. Ron nehezen akart hinni a fülének, de én csak elmosolyodtam. Legbelül mindig is tudtam, hogy nem egy rossz ember Piton, még ha annak is próbálta magát mutatni.

Piton szúrós tekintetére tértem vissza az emlékeim közül, mire elvörösödve visszafordultam a többiekhez és végre szedtem magamnak én is egy kevés falatot, még ha nem is volt étvágyam az íncsiklandozó ételek láttán sem.

A vacsora után felkelve az asztaltól egyszerre indultunk el a klubhelyiség felé, de ahogy felfelé haladtunk a lépcsőkön egyre jobban elegem lett a társaságból, így lefékeztem, mire Ginny, Harry és Ron homlok ráncolva fordultak vissza.

- Mi a baj? – tette fel végül Harry a kérdést.

- Szerintem elmegyek a könyvtárba – mondtam végül, mire Ron a szemét forgatva, Harry és Ginny pedig nevetve bólintottak, majd ismét elindultak egyenesen a Kövér Dáma felé. A három jó madár egymás szavába vágva folytatták tovább a Kviddicsről való beszélgetést, én pedig gyorsan szedve a lépcsőfokokat a könyvtár felé kanyarodtam. Az olvasás és a tanulás legalább elvonja a figyelmemet a gondolataimról. Mielőtt a könyvtárba értem volna mégis Ron reakciója ugrott be ismét a fejembe. Előtte se szívlelte, ha csak a tanulással foglalkoztam, de amióta szakítottunk azóta még jobban kimutatja nem tetszését. A háború alatt összefonódtak az útjaink, de mihelyst véget ért a roxforti csata rá pár hétre a kapcsolatunk is végét rugdosta. Sok minden történt köztünk, de kiderült, hogy túl hevesen reagáltunk egymás jelenlétére, hisz mind a ketten azt hittük, hogy megfogunk halni, így nem volt vesztenivalónk és mindent egyszerre akartunk, főleg egymástól. De mihelyst véget ért a háború rájöttünk, hogy a szerelem köztünk csak egy fellángolás volt és nem több, de mégis manapság úgy érzem, mintha Ron egyenesen nem bírna engem elviselni, bár nem nagyon foglalkoztam vele, hisz megvolt a magam baja. Lehet csak szimplán az fájt neki, hogy végül én tettem ki a szűrét...