Amortentia

Part 9 - Fekete pecsétes levél

Reggel felébredve akár egy macska kinyújtóztam az ágyamon fekve. Miután szét néztem magam körül realizáltam, hogy pontosan időben keltem, így felkelve egyenesen a fürdőszobába mentem és megmosakodtam, majd a ládámhoz lépve a ruháim között kezdtem el válogatni. Végül a térd felett érő fekete szoknyámat húztam elő hozzá a szokásostól eltérően egy fekete inggel párosítva, majd magamra kaptam a Griffendéles taláromat és nyakkendőmet. – Lassan már olyan sötéten öltözök, mint Perselus – gondoltam magamban. Hiába, hogy nem tudott befolyásolni engem, mégis jobban éreztem magam fekete öltözékbe, bár nem tudom, hogy ez miért volt. Leérve a klubhelyiségbe Harryvel és Ginnyvel együtt indultunk le reggelizni. Ahogy leültem az asztalhoz és szedtem a tálamba egy kis epres zabkását azonnal a tanári asztal felé fordultam, miközben az ételemet kavargattam.

- Ron még mindig nem hajlandó kijönni a szobájából – szólalt meg egyszer csak Harry és Perselusról elkaptam a tekintetem és Harryre néztem. Perselus nyugodtan szeletelte fel a szafaládéját és néha rám pillantott, majd lenézve az ételére elmosolyodott.

- Tessék? – kérdeztem, miközben visszatértem a saját asztalomhoz a Perselusról elszakítva a tekintetem.

- Ron még mindig nem jön ki a szobájából – ismételte meg Harry mondatát Ginny.

- Ezen kicsit sem lepődök meg – vontam meg a vállam, mire Ginny szomorúan felsóhajtott.

- Megpróbálok vele beszélni, megígérem – mosolygott rám Harry bíztatóan, majd megkönnyebbülten bólintottam. Szinte abban a percben hangos huhogás hangzott fel és kb. 40 bagoly repült be a főterembe.

- A reggeli posta – mosolyodott el Ginny a baglyok láttán. A reggelimet folytatva néztem a vidáman repülő szárnyas állatokat, amikor meglepetésre egy fülesbagoly (akit azonnal felismertem, hogy a Roxfort egyik baglya, mivel én is vele küldettem régebben levelet) szinte az ételembe dobta bele a levelét és már tovább is állt.

- Kitől jött? – kérdezte kíváncsian Harry.

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén, majd megfordítva az üres elejét a hátán lévő pecsétre néztem. A viaszpecsétben semmilyen minta nem szerepelt. Homlok ráncolva feltörtem a fekete színű viaszt, majd a pergament kihúzva elkezdtem olvasni magamban.

''Megtaláltuk a szüleid pontos címét, Granger. Elintézted a drága barátaiddal az urunkat, most mi vagyunk a soron, mi Halálfalók megfogjuk bosszulni tetteiteket, kezdve veled. Köszönj el a szüleidtől, már nem sokáig lesznek az élők között.''

Reszkető kezeim miatt az utolsó sorokat elolvasva a zabkásámba ejtettem a levelet és falfehér arccal bámultam magam elé és a zúgó fülemtől szinte semmit sem hallottam. Éreztem, hogy Ginny finoman megfogja a vállam, de nem tudtam semmire se reagálni, helyette csak felkaptam a levelet és gyors sebességgel, suhogó talárral távoztam az étkezdéből. A folyosóra kiérve szinte már futottam és igyekeztem minden könnyemet visszatartani és csak futottam és futottam egyenesen a klubhelyiségem felé, ahol lihegve kimondtam a jelszót, majd miután beértem a tágas szobába levetettem magam az ablak alatti íróasztalhoz és reszkető kézzel átolvastam még egyszer a levelet. Hát mégis sok halálfaló van még szabadon, akik Voldemort fanatikusak...és most megtalálták a szüleimet. De egy valamit nem értettem...

Ha bosszút akarnak miért előtte szólnak és miért nem utána ahogy már lemészárolták őket?

Az agyamban a kerekek forgásba lendültek, miközben a tekintetem a mondatokon cikázott, ami a sárgás színű pergamenen állt. Alkut akarhatnak. Igen, ez az! Mi másért szólnának előre, ha nem tehetnék valamit a haláluk ellen!