Amortentia

Part 27 - Epilógus

Az aurorok tisztességesen elvégezték a munkájukat és mire beértem a házba már az utolsó személyeket vitték ki a mobilicorpus bűbáj segítségével, majd ezután jött két minisztériumi személy, akik pár percen belül visszavarázsolták a házat az eredeti állapotába, majd elköszönve távoztak is. Ezután csend telepedett a szobára és csak az ideges köhögésem szakította meg ezt ahogy szembe fordultam a szüleimmel, akik ismét az étkezőasztalnál ültek, de ezúttal megkötözetlenül.

- Szerintem jobb lesz, ha átmegyünk az ebédlőbe és kényelmesen elhelyezkedünk – harapdáltam az ajkam.

- Nem, nekünk jó itt. Hermione, mi történt, amíg...amíg nem emlékeztünk rád? – kérdezte anya. Egy szaggatott sóhaj után végül én is helyet foglaltam velük szembe, majd ahogy a szemükbe néztem a szavak maguktól kezdtek jönni belőlem.

- Háború volt. Mint ahogy azt már évekkel ezelőtt is magyaráztam Voldemort visszatért és Dumbledore igazgató úr halálával teljes mértékig ráhárult Harry-re az a feladat, hogy megölje őt. A lelkét Voldemort több különböző tárgyba helyezte el, ezért ő halhatatlan volt. Ezeket a tárgyakat nevezzük horcruxoknak – magyaráztam, a szüleim pedig közbeszólás nélkül figyeltek. - ...és ahhoz, hogy megöljük ezeket a tárgyakat kellett először elpusztítanunk és tudtam, hogy ha Voldemort rájön, hogy ezeket keressük és szembe szálunk vele, akkor minden követ megfog mozgatni, hogy ártani tudjon nekünk, így elrejtettem a rólam szóló emlékeiteket az elmétek elől és a fejetekbe ültettem azt, hogy mindig is Ausztráliába akartatok élni, így sikeresen eltudtalak titeket bújtatni – fejeztem be. A szüleim a szavaimon rágódva meredtek hol maguk elé hol rám, majd a végén össze is néztek. Az ujjaimmal dobolva az asztalon vártam a reakciójukat, majd végre megszólalt apa.

- De ugye...de ugye legyőztétek Őt, akit nem nevezünk nevén? – kérdezte apa. Elmosolyodva a kérdésén válaszoltam.

- Igen, legyőztük és nyugodtan nevén nevezheted Voldemortot, már nem kell félnetek. Mindenki biztonságban van – mondtam.

- De akkor mit kerestek itt ezek az emberek? – kérdezte anya. Igen, ez logikus kérdés.

- Rájöttek, hogy életben vagytok és veletek zsarolva engem, akarták kézre keríteni Piton professzort, aki őket átverve kémkedett a jó oldalnak, Dumbledore-nak és a Főnix rendjének – magyaráztam. – De kieszeltünk egy tervet Perselussal... – ezúttal amikor letegeztem mind a kettőjüknek feltűnt. - ...jobban mondva ő eszelt ki egyet, mivel teljesen nem avatott bele, csak a fontosabb dolgokba és sikerült megmenteni titeket, ő életben maradt és az azkabanba kerülnek ezek a halálfalók – mondtam. A szüleim bólintva megsimogatták a kezem, majd apa felállt.

- Főzök egy teát – mosolygott, majd elhaladva mellettem megpuszilta a homlokom. Ezután ismét anyára néztem, mintha csak éreztem volna, hogy ennyivel nem fejeztük be.

- Gondolom, ha tegezed a tanárod nem csak szimpla tanár-diák kapcsolat van köztetek – somolygott.

- Nem, nem csak szimplán annyi – éltem a szavaival.

- Szeretitek egymást? – kérdezte egy perc hallgatás után.

- Igen. Ellenzed? – kérdeztem félelemmel a hangomban.

- Ha jól bánik veled akkor nem. Már felnőtt vagy, eltudod dönteni, hogy kivel akarsz lenni – mondta, mire hálásan elmosolyogtam. – Plusz amúgy sem ismerem annyira a világotokat, hogy ott mi helyes és mi nem – vonta meg a vállát, mire elnevettem magam.

- Ott sem fogják jó szemmel nézni, bár szerintem az Perselus előélete miatt lesz – húztam el a szám.

- Akarom tudni? – sóhajtott.