Amortentia

Part 11 - 'Soha!'

A 2 óra alvásommal szinte semmi nem maradt meg a napomból az emlékezetemben. Csak próbáltam minél hamarább túl esni az egészen, hogy végül az órák után felmehessek a hálókörzetembe és kialudhassam magam. Persze ez előtt még várt rám egy dupla bájitaltan, majd SVK, amit egyelőre Mcgalagony egyik jó barátja, Mr. Lebovskij tanított. Alacsony bolgár származású fickó, aki az ötvenes éveiben járhatott, állig érő sötét barna hajjal rendelkezett, amiben megcsillant pár ezüst hajszál és mellig érő szintén sötét barna szakállal, amiben viszont már jócskán észrevehető volt az idő vasfoga. SVK után pedig még egy óra átváltoztatástan, ahol szerencsére Mcgalagonynak nem tűnt fel, hogy a szokottnál fáradtabb vagyok és utána eljutottunk az ebédhez. Még mindig az járt a fejembe, hogy mi van, ha félreértettem a halálfalóktól kapott üzenetemet és már rég megölték a szüleimet.?

- Nem vagy éhes? – kérdezte Harry, aki felfigyelt arra, hogy keveset szedtem a tányéromra a fogásból. Erre a kérdésre Ginny is felém irányította a tekintét.

- Csak fáradt – nyomtam el egy ásítást. A villát a kezembe véve már éppen elkezdtem volna enni, amikor Ginny baljósló 'ajjaj' nyögését meg nem hallottam és felpillantottam. Ő és Harry is a bejárati ajtó felé pillantott, így én is odafordultam. Az arcomból azonnal kifutott a szín és köpni nyelni nem tudtam. Ron közeledett felénk mellette Mcgalagonnyal, aki dühös arckifejezéssel sétált mellette, miközben a vörös hajú szeplős fiú a földet pásztázta.

- Ms. Granger, kifáradna velünk a teremből? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára Mcgalagony. Bólintva egyet letettem az evőeszközt a kezemből és aggódva Harryékre pillantottam, akik viszonozták a nézésem. Követve Mcgalagonyt és Ront felsétáltunk egyenesen az igazgatóiba, ahol az igazgatónő kimondva a jelszót sietősen felment az irodájába és leült a székére. Fáradtan felsóhajtott, majd intett, hogy foglaljunk helyet és miután ez megtörtént felnézett ránk.

- Weasley, hogy képzelte ezt?! – fakadt ki, mire mind a ketten hátra hőköltünk a hirtelen felindulásától.

- Tanárnő...

- Nem, most még nem beszél! – intette azonnal le idegesen Mcgalagony. – A szülei példaértékű, jó emberek, szóval úgy gondolom megtanították arra is, hogy hogyan kell elviselni azt, amikor valaki kikosarazza magát! Szóval nem értem, hogy miért felejtette ezt el vagy miért hagyott ki az agya egy ütemet, amikor megpróbálta nyilvános helyen megerőszakolni Ms. Grangert! – kiáltott rá Ronra, Mcgalagony. Egy halvány mosolyt nem tudtam elrejteni, de ennek ellenére próbáltam az érzelmeimet türtőztetni, hogy ne üljenek ki az arcomra. Ron persze teljesen kimutatta az érzelmeit és szégyenkezve, lesápadva ült a mellettem lévő kipárnázott széken. Körbenézve a teremben megállapítottam, hogy az összes igazgatói portréra egy alvóbűbáj lett küldve, bár azt is kinézem belőlük, hogy csak színlelik az alvást. Visszafordulva Mcgalagony összeszűkűlt szemmel nézett Ronra.

- Én soha...

- Mit soha?! – csapott az asztalra. Amikor észrevette, hogy az indulatai átvették a beszéd stílusát azonnal hátradőlt a székén és miután halántékát megmasszírozta intett Ron felé, hogy folytassa.

- Én soha nem erőszakoltam volna meg Hermionét. SOHA! – hangsúlyozta ki a 'soha' szót.

- Akkor miért tetted azt, amit tettél? – suttogtam magam elé nézve. Nem bírtam volna Ronra ráemelni a tekintetem, így Mcgalagony asztalát pásztáztam. Ron hangosan nyelt egyet, majd ismét szóra nyitotta a száját.

- Ne haragudj – mondta végül. – Tudod, hogy nehéz nekem, de...

- Ron, mindenkinek nehéz, nem csak neked – feleltem ingerülten, de mégsem kiabáltam.