Amortentia

Part 16 - A Herceg bánata

A nap végére teljesen kimerültem a rengeteg lecke mennyiségtől, bár a fiúk mellett próbáltam nem kimutatni, mivel ők egyenesen macskák módjára nyávogtak ez miatt. Ebéd után egész délután a leckékkel foglalkoztunk és a havazás miatt végül bent kellett maradnunk és a klubhelyiségbe megírnunk a beadandókat. Vacsoráig nagyon gyorsan elrepült az idő, így beszélgetni nem volt időnk, csak néha Ron és Harry felnyögött ujj és csukló fájdalmukba ahogy a pergament töltötték meg betűikkel és körkörös mozdulatokat írtak le a csuklójukkal, utána pedig azonnal folytatták is a körmölést. Csak akkor pillantottunk fel mind a hárman, amikor a Griffendélesek sorban elindultak lefelé a vacsorára.

- Gyerünk mi is – kezdte el összetekerni Harry a pergamenjét, mire Ron is követte a példáját.

- Én még átöltözök és utána megyek – pattantam fel majd amíg a fiúk lementek vacsorára én gyorsan átöltöztem a tegnapi ruhámból, majd én is elindultam lefelé a főterembe egy kiadós vacsorára. Egy kötött fekete hosszujjú meleg ruhára esett a választásom, amire visszafelvettem a Griffendéles taláromat.

Mihelyst helyet foglaltam a fiúk mellett a teremben Ginny is át ült hozzánk a Hollóhátas barátaitól, majd egy puszit nyomott Harry arcára és elkezdtünk vacsorázni. Nagyot ásítva végül egy marhapecsenyét szedtem a tányéromra zöldbabbal és krumplipürével vegyítve, desszertre viszont csak egy kis szelet tökös pitét választottam Ronnal ellentétben, aki a két legnagyobb szeletet tette a tányérjára.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogy tudsz ennyit enni – rázta a fejét Ginny, aki egy tejszínhabos süteményt majszolgatott.

- Akkor nehéz lehet a felfogásod, mert tudtommal 17 éve lakunk egy fedél alatt – morogta Ron, mire Harry és én csak elmosolyodtunk. Csupán másfél év volt köztünk, de úgy tudtak civakodni, mint, ha sokkal kisebb gyerekek lennének.

Miután befejeztem a vacsorát és megittam egy pohár vizet elbúcsúztam a többiektől, akik már nem is csodálkoztak, hogy ismét nem velük töltöm az estémet és elindultam a pince irányába.

Ezúttal nem álltam meg bájitalterem előtt, hanem tovább haladtam a folyosón és igyekeztem minél halkabban elosonni a mardekárosok klubhelyisége előtt, hogy véletlenül se halljanak meg és jöjjenek ki, mert akkor magyarázkodnom kellene, hogy miért megyek a hőn szeretett Piton professzoruk lakrésze irányába. Mihelyst odaértem a fekete ajtajához halkan bekopogtam. Válasz nem érkezett, csak lépteket hallottam, majd kattant a mágikus zár és kitárult az ajtó.

- Jó estét, Piton professzor – köszöntem magázva a biztonság kedvéért, nem, hogy valaki mégis hall minket.

- Jó estét, Granger – állt félre, majd mihelyst beléptem a tágas szobába bezárta mögöttem az ajtót és visszavarázsolta a zárt. Szívélyesebb fogadtatásra számítottam talán esetleg, hogy Perselus megcsókol, de semmi ilyesmi nem történt, helyette sebesen az üst felé ment és fellapozta a noteszét. Ahogy elhaladt mellettem, mintha enyhe alkohol szag csapott volna meg, de nem törődtem vele. Az összes szomorú gondolat szinte egy másodperc alatt eltűnt a fejemből mihelyst mélyet szippantottam a levegőből, így kissé kábán mosolyogva léptem Perselus mellé az eufória hátására. – Már csak ma kell a főzettel dolgoznunk, aztán egy hetet állni hagyjuk és már használható lesz – mondta egy pillanat erejéig rám nézve.

- És...nos, mikor fogjuk használni? – kérdeztem az ujjaimat tördelve. Az eufória hatás már nem tudta elnyomni a vészesen dobogó szívemet és a hirtelen beállt gyomorgörcsömet.

- A legjobb lenne a karácsonyi szünetben alkalmazni – mondta elgondolkodva.

- Akkor jár le a határidő is – gondoltam magamban a halálfalók üzenetére. Addig kellene választ adnom nekik, hogy végül, hogy döntöttem. Perselus vagy a szüleim?