Amortentia

Part 12 - Fekete notesz

Az idő már novemberben járt, ami sok esőt és óriási sarat produkált. A levelek nagy részei már lehullottak a fákról és a levegő is már hűvösre váltott át, így már érzékelhető volt, hogy lassan lefog az első hó is hullani.

Választ még mindig nem kaptam a Halálfalóktól. Ez egyre jobban aggasztott, ami már a külsőmön is észrevehető volt. A sötét karikák már nem tűntek el a szemem alól és eléggé sápadt is voltam. Katie Belltől, az egyik szobatársamtól néha kölcsönkértem egy kis sminket, hogy eltüntessem az arcomra kiülő kimerültséget, de ez csak egyszer-kétszer játszhattam el egy héten, hisz szemtelenség lett volna, ha mindig kérek tőle. Valamelyik nap az is megfordult a fejemben, hogy szólok anyukámnak, hogy küldjön pár sminkterméket, de szinte abban a másodpercben realizáltam, hogy nincsennek szüleim, ami pánikszerűen hatott rám és a szívem vészesen dobogott ettől a gondolattól. De vannak szüleim...csak éppenséggel nem emlékeznek rám – nyugtattam magam, mindhiába, mivel a másik hang azonnal megszólalt a fejemben: Ha nem fognak válaszolni akkor bizonyára már nem sokáig mondhatom ezt.

Perselussal minden héten háromszor tartottunk külön órát, ahol rengeteg mindent megtanultam tőle, bár már nem közeledett felém romantikus módon, sőt egyre jobban távolodott. Tudtam, hogy ezt azért csinálja, hogy egyikünket se küldjék el az iskolából, de nehezemre esett koncentrálni azzal a tudattal, hogy pár méterrel odébb ül az az ember, akibe fülig beleszerettem.

- Granger! – hallottam meg Mcgalagony szigorú hangját, mire feleszméltem. – Már vége van az órának – mutatott az osztályra széttárt karokkal, mire én is körbe néztem. Már az osztály nagy része elhagyta a termet és már csak Harry és Ron állt felettem, miközben rám vártak. Annyira elbambultam a saját gondolataimon, hogy teljesen megfeledkeztem az átváltoztatástan órámról.

- El...elnézést – dadogtam, mire a könyveimet összeszedve felpattantam a székről.

- Fiúk, magunkra hagynának? – kérdezte összefont karral a tanár, mire Harry és Ron bólintottak, majd elhagyták ők is a termet.

- Tényleg elnézést, többé ilyen nem fordul elő – néztem fel félelemmel a szemembe a házvezetőmre.

- Mi a gond, Ms. Granger? Nem vall magára az ilyen figyelmetlenség... - rázta a fejét. – Már észrevettem, hogy régóta ilyen...nos, magába forduló – kereste a megfelelő szavakat Mcgalagony.

- Nincs semmi gond, csak...az éjszaka nem jól aludtam – hazudtam az első dolgot, ami az eszembe jutott, de Mcgalagony arckifejezése alapján nem vált be a tervem.

- A szüleiről van szó? – kérdezte aggódva. Teljesen beletrafált, így nem tudtam tovább rejtegetni az arcomra kiülő fájdalmat. – Gondolkoztam a maga esetén és a baráti köreimben körbe is kérdeztem – lépett hozzám közelebb én pedig egyre szorosabban szorítottam magamhoz a könyveimet. – Senki sem jártas ezen a területen egy embert kivéve, akit maga is jól ismer – mosolygott rám bíztatóan. Értetlenül rámeredve vártam a folytatását. – Piton professzor ért az okklumenciához, ha szeretné megkérdezhetem, hogy tud-e magán segíteni – nézett rám komoly arckifejezéssel.

- Úgy gondolja, hogy Piton professzor képes lenne visszahozni a szüleim emlékeit? – csillant fel a szemem.

- Igen, úgy gondolom. De persze erről őt is megkellene kérdezni – mondta őszintén.

- Akkor megkérdezem – mondtam a bátorságtól és a reménytől kihúzva magam.

- Nem lenne jobb ötlet, ha én...

- Nem, tanárnő. Megoldom – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nagyon köszönöm! – mondtam és siető léptekkel távoztam. Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?! Hisz Perselus a legprofibb ezen a téren, ő biztosan megtudja oldani!