Amortentia

Part 15 - Dobby titka

Reggel felébredve pár másodperc erejéig nem tudtam hol vagyok. Annyit tudtam, hogy a hasamon fekve aludtam el és a hátamon egy kar pihen. A szememet bal öklömmel megdörzsölve lassan a hátamra fordultam és a takarót szorosan a mellkasomhoz szorítottam. Megtörtént. Perselusnál töltöttem az éjszakát.

Az ajkamba harapva a kezét visszahelyeztem magamra, de ezúttal a hasamra és simogatni kezdtem a meleg és puha tenyerét. Olyan álomszerűnek hatott az egész, de mégis itt volt húsvér emberként. Oldalán fekve aludt, a szemébe lógott a haja és egyenletesen szuszogott. A takaró a mellkasáig eltakarta őt a másik keze, ami pedig nem rajtam pihent a feje alatt volt. Mosolyogva bámultam őt, amikor ismét a fejembe hasított a szomorú igazság, amitől még a keze simogatását is abbahagytam: vagy ő vagy a szüleim. A halálfalók feketén fehéren leírták, hogy választanom kell közöttük. Szívem ettől a gondolattól kihagyott egy ütemet, majd ismét hevesen kezdett verni, aztán hirtelen megállt, amikor meghallottam Perselus mély hangját a bal oldalamon.

- Miért hagytad abba? – kérdezte rekedten. Összerezzenve ránéztem, majd szélesen elmosolyodtam próbálva elzavarni minden rossz gondolatot a fejemből és ismét elkezdtem simogatni a kezét.

- Csak elgondolkoztam – mondtam őszintén a kezével játszva. – Nem kellene már nekünk készülődni? Csütörtök van és tudtommal veled van az első két óránk és...

- Csak fogd be még egy kicsit a mindent tudó szád, Granger – morogta miközben felsikkantottam, mivel hirtelen ért a mozdulatsor, amivel magához húzott és a karjai közé zárt. Felnevetve hagytam, hogy maga felé fordítson engem, miközben elkomolyodva, bár még mindig halványan mosolyogva kisöpörtem a tincseit a szeméből. Tekintete engem fürkészett, így megsimogattam az arcát.  – Nem bántad meg, amit tegnap...tettem veled? – kérdezte kissé aggódva, amit próbált elrejteni, de átláttam a szitán.

- De, szörnyen – forgattam a szemem ironikusan, mire ő felém kerekedve a karomat megfogva lenyomott az ágyra felnevetve néztem a fekete szemeibe, amik játékosan megcsillantak.

- Egyre jobban beszélsz úgy, mint én – mondta halványan mosolyogva.

- Talán, mert sok időt töltök veled – vigyorogtam. Ekkor ismét elkomorodott, így inkább őszintén válaszoltam az előbbi kérdésére. – Természetesen nem bántam meg, Perselus. Nem kellene eleve ezt feltételezned – mondtam neki, majd a szorításából finoman kihúztam a kezem és megérintettem az arcát. – Ez volt életem legboldogabb éjszakája – mondtam őszintén, mire szeme felcsillant, majd közelebb hajolva hozzám finoman megcsókolt. A csók hatására a másik kezemet is elengedte és félig rám dőlve átkarolt engem én pedig az arcát elengedve leengedtem a kezem a puha párnára és átadtam magam az érzésnek. Pár perc elteltével Perselus keze lejjebb csúszott teljesen a derekamig, amitől a csókunk felerősödött. Hirtelen vinnyogó vékony hangú sikolyt hallottunk meg az ajtóból, mire mind a ketten ijedten szét pattantunk, mintha csak egy vödör hideg vizet zúdítottak volna ránk és felülve az ajtó felé pillantottunk.

- Dobby?! – kérdeztük döbbenten egyszerre, miközben a manó teniszlabda nagyságú szemei egyenesen focilabdává ülledtek. Perselus takarója lehullott a mellkasáról, én pedig az enyémet szorosan magam köré fontam, mintha el tudnám vele titkolni, hogy mi is történt köztünk.

- Hermione Granger kisass..kiassz..kiasszony és Pi..Piton professzor?! – dadogott kétségbeesve. Perselus szeme szikrákat tudott volna szórni. – Ilyenkor már nem szokott Piton professzor a lakrészén tartózkodni és Dobbyt megkérte Harry Potter úr, hogy keresse meg Hermione Granger kisasszonyt, mivel tegnap nem ment vissza a Griffendél klubhelyiségbe...és...és...

- A francba – pattantam fel azonnal a takarómmal együtt, miközben Perselus is az éjjeli szekrényen lévő pálcája felé nyúlt, amitől Dobby hátrálni kezdett. – Nem fog bántani – mondtam idegesen kiviharozva az ebédlőbe, amit még mindig az eufória illatú bájital töltött be, így keveset lélegezve felkaptam a ruháimat és vissza besiettem a hálószobába. – Figyelj, Dobby – térdepeltem le, miközben Perselus egy számomra ismeretlen varázslattal magára öltötte a ruháit. – Emlékszel...emlékszel amikor a rengeteg sapkát kötöttem neked? – próbálkoztam a lefizetéssel. Még ötödikben próbáltam ezzel a taktikával felszabadítani a manókat.