Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

27.- Igazság

Emma csak pár perccel öt után érkezett meg a Carver Caféba, de tudta, hogy Jasper már vár rá, amikor észrevette a szürke Volvot a parkolóban. Miután Emma leszállt a motorról nagyot sóhajtott és kissé szorosabbra fogta a táskájának a szíját: nem igazán érezte úgy, hogy készen áll az előtte álló beszélgetésre, de tudta, hogy túl kell esnie rajta.

Jasperre az étterem hátsó, kinti részében talált rá: a fiú az egyik távolabb eső asztalnál ült, állát a kezének támasztotta, de rögtön felkapta a fejét, amikor Emma kilépett a teraszra.

-Szia – szólalt meg a fiú, és, ha Emma nem ismerte volna Jaspert, azt hitte volna, hogy ideges.

-Szia – a lány kimérten válaszolt: nem igazán látta értelmét az udvariaskodásnak, amikor a halála a küszöbön állt. Jaspernek feltűnhetett a hangjában a távolságtartás, mivel a szeme hasonlóan csillant meg, mint délután a parkolóban.

-Mit hozhatok? – ugyanaz a pincérfiú jelent meg mellettük, akitől Emma pár hete elkérte a tollat. A lány hirtelen úgy érzete, mintha azóta évek teltek volna el.

-Egy salátát szeretnék – mivel Jasper továbbra sem vette le a szemét a lányról, Emma szólalt meg elsőnek. – és egy jegesteát.

-Én egy almáspitét kérnék – Jasper csak annyi időre szakította el a tekintetét a lányról, hogy egy megnyerő mosolyt villantson a pincérre. Emma kissé felhúzta a szemöldökét: amikor a fiú leadta a rendelését és feltűnt neki, hogy Jasper kissé gyorsabban mozgott, mint egy ember tette volna.

-Máris hozom – a pincér füle Jasper mosolyának a hatására enyhén pirosas árnyalatot vett fel- Emma nem hibáztatta érte. Ahogy a pincér elment, a lány cigarettára gyújtott: most, hogy véget ér az élete, igazán mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb cigarettát szív el.

-Tudod – Jasper kijelentésként mondta ki a szót. Emma nem válaszolt, csak aprókat bólintott, miközben a hamutartó szélén ütögette a cigarettáját.

-Hogyan jöttél rá? – a fiú arcán tényleges kíváncsiság látszott és a lány egy pillanatra tényleg el akarta mondani neki. Ekkor azonban újra eszébe jutott a holtestek gyomorforgató látványa. Lehet, hogy neki ma meg kell halnia, de nem fogja pár közönséges gyilkosnak megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy elmondja nekik, hol hibáztak.

-Nem gondolom, hogy magyarázattal tartozom neked – mondta ki végül Emma és keményen a fiú aranyszínű szemeibe nézett. Jasper nagyot sóhajtott, majd beletúrt a hajába: úgy tűnt, most már meg sem próbálja leplezni a szomorúságot és csalódottságot, amit érzett. Jasper épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor a pincér letette eléjük a rendelésüket.

-Köszönjük – a fiú újra udvariasan a pincérre mosolygott, akinek újfent elpirult a füle- ezúttal kicsit sötétebb pirosra, mint az előbb. Pár pillanatig hallgattak, egyikőjük sem nyúlt az asztalon levő ételhez.

-Nézd, Emma – Jasper egy pillanatra elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit szeretne mondani. – Nagyon sajnálom ezt az egészet. Nem így akartam, hogy megtudd. Én csak... nem tudtam, hogy mikor lenne megfelelő az alkalom.

-Nem hiszem, hogy ebben az esetben van olya, hogy megfelelő alkalom – felelte Emma hidegen: itt mégiscsak három ember haláláról beszéltek- négyről, ha önmagát is beleszámolta.

-Igazad van – Jasper egyre kétségbeesettebnek tűnt, és Emma egy pillanatra majdnem megsajnálta. – Csak arra kérlek, próbáld meg megérteni

-Megérteni? – Emma nem emlékezett rá, hogy utoljára mikor érezte magát ilyen dühösek. Egy pillanatra úgy érezte, a harag minden porcikáját felemészti, azonban, amikor megszólalt csak annyi látszott ebből, hogy enyhén megremegett a hangja – Ezt mondtátok Waylon Forgenak is?