Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

5.- Hullám

Szinte hipnotikusan hatott Emmára, ahogy a fekete és a lila szín szürkévé vegyült, hogy aztán eltűnjön a lefolyóban. Emma megtörölte a kezét, majd kikerülte a többieket, akik sorban álltak a mosdókagylóhoz és visszament a helyére, hogy elpakoljon. A rajzát óvatosan egy mappába csúsztatta, a ceruzákat pedig gondosan a helyükre tette.

-Emma- Emma eddig a gondolataiba merült és a neve hallatán kissé összerezzent a meglepettségtől, mielőtt Alice felé fordult volna.

-Igen? -kérdezte Emma egy kis mosollyal.

-Nem lenne kedved velem és a testvéreimmel ülni ebédnél? -Alice úgy tűnt, nemhogy a ruháját nem kente össze, hanem a keze sem lett piszkos a rajzolástól. Ennek dacára a padján egy gyönyörű rajz volt az erdőről; ami tökéletesen bemutatta a zöld szín különböző árnyalatait. Alice hangja leginkább csengőkre emlékeztette Emmát, ahogy feltette a kérdést.

-Sajnálom, de már megígértem Isaacnak, hogy vele és Gwennel fogok ülni- válaszolta Emma. Bár Alice rendesnek tűnt és szívesen ebédelt volna vele, Emma nem szeretett volna Jasper közelében lenni. -Esetleg legközelebb- tette még hozzá Emma, miközben az utolsó dolgait is elpakolta. Alice aprót bólintott és kicsit elmosolyodott.

Ahogy kilépett a teremből, Emmát Gwen várta a folyósón.

-Isaacnak az iskola másik végében van órája- mondta Gwen magyarázatként. Emma csak aprót bólintott és követte a szótlan lányt az ebédlő felé. Emma szinte érezte a lányból áradó feszültséget. Miközben sétáltak, Emmának feltűnt, hogy a diákok megbámulják és összesúgnak a háta mögött. Nagyot sóhajtott- pár hét és abbahagyják- gondolta. Általában másfél hét után már nem számított érdekesnek egy új iskolában- igaz, még sosem lakott olyan kisvárosban, mint Forks: itt lehet, hogy tovább fog tartani.

-Ugye tudod, hogy nem kell velünk ülnöd, ha nem akarsz? -Már majdnem elérték az ebédlőt, amikor Gwen feltette kérdést. A lány kissé gyorsabban beszélt, mint általában. Emma megütközve nézett a lányra: nem volt biztos benne, hogy hogyan kellett volna reagálnia.

-Mármint, Isaac és én nem számítunk túl népszerűnek- magyarázta Gwen, miután rájött, hogy valószínűleg az előző mondata ellenségesebbnek hatott, mint szerette volna. -Megértem, ha inkább olyannal szeretnél ülni, aki népszerű: Laurennel, például. És biztos vagyok benne, hogy Isaac sem bánná- fejezte be a gondolatát Gwen.

Emma megkönnyebbült, ahogy a felismerte, hogy Gwen nem rá volt mérges, hanem Isaacra, amiért a fiú elhívta ebédelni.

-Gwen, azért ebédelek veletek, mert szimpatikusnak tartalak titeket- mondta Emma egy mosoly kíséretében, amitől úgy tűnt, Gwen kicsit megkönnyebbült- A népszerűség pedig túlértékelt- tette még hozzá Emma, amikor beléptek az ebédlőbe.

Az ebédlő meglepően hasonló volt a San Palermoban levőhöz: igazából olyan volt, mint annak a kicsinyített mása. Emma elvett egy tálcát -pontosan olyan volt, mint, amilyet San Palermoban is adtak- és követte Gwent a pulthoz, hogy kiválassza, mit fog enni. Igazából, nem volt túl éhes, mert többet reggelizett, mint általában, de úgy döntött, megpróbál enni valamit. Épp beállt volna Gwen mögé a sorba, amikor valaki beelőzte.

-Emma! -A lelkes hang Erichez tartozott. Emma aprót sóhajtott és kissé rámosolygott a fiúra. Igazán próbált kedves lenni, -főleg, az első napján- de kezdett egyre fáradtabb lenni. Általában nem volt gondja a környezetváltozással, sőt kifejezetten szeretett utazni, azonban az elmúlt pár hónapban elszokott az emberektől.

-Hogy telik az első napod? Odataláltál minden órára? -mivel Emma semmit sem mondott, Eric szólalt meg, és a második kérdést valószínűleg egy kissé erőltetett viccnek szánta.