Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

34.- Család

A megbeszélt időpont előtt tíz perccel Emma idegesen igazgatta a ruháját az előszobai tükörben: a lány világos színű farmernadrágot viselt sötétkék felsővel. Emma kicsit sóhajtott, majd közelebb hajolt a tükörhöz, hogy kifesse a száját a kedvenc mályvaszínű rúzsával, amit az anyjától kapott. Miközben ezt tette eszébe jutott a szerdai beszélgetésük.

Az anyja már az előző héten is próbálta hívni kétszer, azonban Emma mindkét alkalommal Jasperrel volt. Viszont most, harmadszorra már muszáj volt felvenni a telefont. A beszélgetésük eleve kissé zötyögősen indult, azonban az anyja az valahonnan -valószínűleg az apjától- megtudhatta, hogy Jasperrel közelebb kerültek egymáshoz, ugyanis alig váltottak pár mondatot Emma jegyeiről és az esetleges ösztöndíjáról, amikor az anyja megszólalt:

-És semmi, az átlagostól eltérő nem történt mostanában? – az anyja hangjából rögtön világossá vált Emma számára, hogy alig várta, hogy feltehesse ezt a kérdést. Bár az anyja próbált csevegő hangvételben feltenni a kérdést, a lány kihallotta belőle a kíváncsiságot és a féltést.

-Apa elmondta, ugye? – Emma kissé idegesebben kérdezett, mint eredetileg szerette volna: zavarta, hogy bár csak pár napja fordultak a dolgok komolyabbra közte és Jasper között, az apja máris elmondta.

-Ne hibáztasd érte, végül is ez a munkája. Ezek az állattámadások sok plusz munkát jelentettek neki mostanában – az anyja kissé dorgálóan szólalt meg.

-Ó – Emma megnyugodott, hogy az apja nem beszélt Jasperről az anyjának, ugyanakkor kissé el is szégyelte magát: mostanában sok időt töltött Jasperrel és folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a többi, számára fontos emberre is szánjon időt.

-Képzeld, pár napja voltam a Musée d'Orsey-ben – Emmának úgy tűnt, az anyja szándékosan tereli el a témát. – Igazán lenyűgözőek voltak a festményeik, szerintem neked is tetszene. Egész Párizs tele van jobbnál jobb helyekkel. Alig várom, hogy te is megnézhesd őket! – az anyja kimondottan lelkesnek hallatszott a telefonban, Emma azonban kissé összezavarodott a hallottaktól.

-Azt szeretnéd, hogy látogassalak meg a tavaszi szünetben? – Emma az elmúlt időben annyira megszokta Forksot, hogy szinte abszurdnak tűnt előtte egy többmilliós város képe.

-Khm... Nem, nem pontosan – az anyja megköszörülte a torkát, miközben a háttérből kisebb zaj hallatszódott be a vonalba, mint amikor valaki éppen rendet rak, hogy megnyugtassa magát. – Valójában arra gondoltam, hogy ideköltözhetnél.

-Hogy micsoda? – Emma érezte, hogy az idegesség meglepettséggel és félelemmel keveredik benne. Nem, ez nem történhet meg! – gondolta a lány. – Épp, amikor minden kezd rendbe jönni.

-Átgondoltam a dolgot, és szerintem elhamarkodott döntést hoztunk, amikor úgy döntöttünk, hogy költözz Forksba – bár az anyja nyugodtan beszélt, Emma időnként kihallotta belőle az idegességet. – Hiszen mindig nagyvárosokban éltünk, biztos nagyon unatkozol. Persze, ami San Palermoban történt nagyon ijesztő volt, de rájöttem, hogy nem kellett volna így reagálnom.

Miközben az anyja beszélt, Emma vett pár nagy lélegzetet és igyekezett megnyugodni. Ez nehezebbnek bizonyult, mint hitte volna.

-Anya, szerintem nem reagáltad túl – mondta Emma. Az utóbbi időben volt ideje átgondolni a dolgokat és be kellett látnia, hogy az anyja helyében ő is hasonlóan döntött volna. – De anya, én szeretek Forksban lakni: lettek barátaim is és a tanárok is egész jók – a lány igyekezett, hogy minél meggyőzőbbnek hasson. Majd eszébe jutott egy cseppet sem tisztességes, annál hatásosabbnak gondolt érv. – És jó apával lakni, azelőtt alig láttam.