Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

29.- Jasper

-Azt hiszem, a legjobb lesz, ha leülünk – Jasper egy parton fekvő, nagy fatörzs felé biccentett, amit már egészen halvány színűre koptatott a nap és a tenger. Emma engedelmesen leült a fatörzsre, majd egy cigarettát vett elő a táskájából és a szájába tette. Jasper közben mellé telepedett, és Emma észrevette, hogy a fiú valamivel erősebben fogja a kezét. Emma egy hosszú másodpercig végignézett Jasperen, aki még így -kissé idegesen- is tökéletesen nézett ki.

-Nem gyújtod meg? – kérdezte Jasper és a fejével kissé a lány szájában levő cigaretta felé biccentett. Emma egy pillanatra összezavarodott: elfelejtette, hogy a cigi a szájában volt.

-Metafora – motyogta a lány leginkább magának. Volt a pillanatban valami régimódi, esetleg nosztalgikus.

-Tessék? – Jasper értetlenül nézett rá.

-Semmi – Emma kissé megvonta a vállát: az egész véletlenül jutott eszébe és valószínűnek tartotta, hogy Jasper amúgy sem érti az utalást. – Mit szerettél volna elmondani? – kérdezte Emma hirtelen.

-Az átváltozásomról szerettem volna mesélni – a fiú lassan, megfontoltan mondta ki a szavakat. – Az én történetem más, mint a családom többi tagjáé. Őket -Alice kivételével- Carlisle változtatta át.

-És téged? – Emma nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen közbe és egy pillanatra még magát is meglepte, hogy mennyire érdekli a fiú története. Emma Jasper minden szavára különösen figyelt, semmit sem szeretett volna elszalasztani most, hogy a fiú végre közel engedte magához. Jasper fürkészően a Emmára nézett, hasonlóan, mint az előbb, -mintha a lány minden vonását alaposan az emlékezetébe akarta volna vésni- azonban Emma kérdésére nem válaszolt.

-Az emberi emlékeim sok helyen zavarosak, keverednek a valós, megtörtént dolgok az impulzusokkal és gondolatokkal. Mintha egy felkavart vizű tó tükröződését néznéd – ahogy az utolsó mondatot kimondta, Jasper egy pillanatra újra Emmára nézett. – Amit most elmondok, az az, amit az évek alatt úgy ítéltem meg, hogy a legvalószínűbb, hogy a valóság.

-Texasban születtem, egy kisvárosban, 1844- ben – Jasper újra a távolba tekintett, azonban Emmának olyan érzése volt, mintha a fiú igazából nem is a látóhatárt szemlélné, hanem a múltjára gondolna vissza -egy olyan időre, amit ő sosem fog megérteni. – Tizenhat éves koromig szinte el sem hagytam a várost, ahol éltünk. A mindennapjaimat persze végtelenül unalmasnak éltem meg: napközben iskola, utána pedig a barátaimmal voltam vagy a ház körüli teendőkkel segítettem, - apám kovács volt- állandóan rekkenő hőség és por, por, mindenütt por, ameddig a szem ellát – Jasper ekkor kissé elfintorította az orrát, mintha azt most is bántaná valami.

-Hétvégén templomba jártunk, esténként pedig apám mindig ugyanazokat a történeteket mesélte el a konyhában. Erre kimondottan emlékszem: az unalomra, hogy megint ugyanazt hallom, és milyen nevetségesnek gondoltam, hogy anyám századszorra is olyan odaadással hallgatta apámat, mintha akkor hallaná először – Jasper kissé megcsóválta a fejét. – Minden egyes napot hihetetlenül unalmasnak éreztem és mi sem borzasztott el jobban, mint a gondolat, hogy felnőttként ugyanúgy kovács lesz belőlem egy kisvárosban, mint az apámból lett.

-Szent meggyőződésem volt, hogy egy egész, izgalmas világ van odakint, ami csak rám vár. Majd jönni fog az alkalom, nekem csak meg kell ragadni. Így hát türelmesen meghallgattam apám történeteit, de esténként, elalvás előtt, azért imádkoztam, hogy jöjjön egy alkalom, egy szerencsés véletlen, ami kivezet engem ebből az unalmas kisvárosból. Ezért talán nem csoda, hogy amikor elért hozzánk a háború híre, égi jelnek tekintettem.

-Szerintem már az előtt elhatároztam, hogy jelentkezek katonának, hogy a toborzó tiszt belépett volna a városunkba. Apám természetesen ellenezte az ötletet. Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit mondott, hogy a háború szörnyű dolog, mi pedig szerencsések vagyunk, hogy a városunkat valószínűleg elkerüli, amiért az olyan kicsi. Én viszont hajthatatlan voltam: végre itt a lehetőség, amire eddig vártam, nem fogom elszalasztani. Anyám könyörgött, hogy ne menjek, nem akarja elveszteni az egyetlen fiát; apámat pedig sosem láttam dühösebbnek, de én akkor is hajthatatlan voltam. A vége az lett, hogy apám bezárt az istállóba. Én meg persze kiszöktem és az utolsó pillanatban utolértem a tisztet. Máig emlékszem a tekintetére, amikor megálltam előtte félig lószarosan – Jasper itt elhallgatott és rövid ideig a hullámokat figyelte, ahogy nyomot hagynak a homokon. Majd nagyot sóhajtott, amiből Emma rögtön megértette: a neheze még hátra van.