Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

12.- Hiba a tervben

Jasper szinte egy időben hallotta meg Rosalie lépteit és érezte meg a lány érzelmeit: kíváncsiság és törődés keveredett a vadászat utáni elégedettséggel és egy kevés agresszióval. Jasper azonban nem fordult meg: még el akarta nyújtani a pillanatot. Egy szikla peremén ült, olyan magasan, ahová még a legtapasztaltabb sziklamászók se mertek volna felmászni. Lábait a semmibe lógatta, feje felett csillagok ezrei pislákoltak. Volt valami bennük – talán a csillagok színe, esetleg elrendezése tette – amiről a fiúnak Emma szemeiben levő apró aranypöttyök jutottak eszébe. Bár sose vallotta volna be magának, de volt valami a lányban, amitől Jasper furcsán emberinek érezte magát. A gondolat hatására Jasper kifújta a levegőt – még egy régen elfeledett, emberi szokás – és ebben a pillanatban igazán örült, hogy Edward nincs a közelében. Nem mintha sokat látta volna mostanában: Jaspernek úgy tűnt, a testvére kezd teljesen irracionálisan viselkedni. Legalább őt ez a veszély nem fenyegette: Bár csütörtökön segített Emmának, utána elhatározta, hogy végleg távol tartja magát a lánytól. Nem szól hozzá, nem néz rá és egyáltalán: olyan messzire elkerüli, amennyire csak lehetséges. Jasper újra felnézett az égre és újra eszébe jutottak Emma szemei, ahogy az iskola parkolójában ránézett. Egy pillanatra még a lány illatát is érezni vélte: vanília és dohány keveredése egy kevés mentollal. Jasper érezte, ahogy megkeményednek a vonásai: újra tudatosult benne, hogy Emma milyen rövid ideig él hozzá képest. Ráadásul a lány minden cigarettával rövidítette az életét tizenegy perccel. És mennyit szívhatott el a lány egy nap alatt? Ötöt, hatot? Jasper nem akart a tudni a számokat, azonban az agya túl gyorsan számolt.

-Már végeztél is? – kérdezte Rosalie hitetlenkedve.

-Eléggé szomjas voltam – Jasper megértette Rosalie érzéseit: általában számára volt több idő a vadászat, a lány pedig gyorsan véget vetett az állatoknak. De most valahogy a vad küzdelemhez sem volt kedve.

-El kéne költöznünk. Ez a logikus megoldás – Jasper törte meg a csendet. Egy ideje már gondolkodott ezen: a legjobb megoldás az lenne, ha következő száz évre elhagyná a várost – biztos ki tudnak találni valamit: beteg nagynéni, külföldi ösztöndíj, valami ilyesmi.

-Mintha Edward valaha beleegyezne - ahogy kimondta a szavakat Rosaliból idegesség és feszültség áradt.

-Valószínűleg igazad van – mondta Jasper és egy adag nyugalmat küldött a lány felé. Rosalie mostanában sokszor volt feszült Edward viselkedése miatt. Jasper egyetértett a lánnyal: Edward viselkedése a legjobb esetben is felelőtlen és veszélyes volt, azonban Jaspernek – bár sosem vallotta volna be - bármilyen kifogás megfelelt, hogy Emma közelében lehessen. Azonban volt még egy megoldás: olyan messzire elkerüli a lányt, amennyire csak tudja. Kissé elmosolyodott: a terve teljesen kivitelezhetőnek tűnt. Ahogy Rosalie megnyugodott, leült Jasper mellé a sziklapárkányra.

-Amúgy mit csinálsz itt? Számolgatod a csillagokat? – kérdezte Rosalie kissé ironikusan.

-Négyezer- hétszázhuszonhat – válaszolta Jasper szinte oda sem figyelve.

-Én is tudom – Rosalie kissé megforgatta mézszínű szemeit, majd egy szemvillanás alatt megmozdította a kezét és összeborzolta a fiú haját. Jasper valószínűleg kitért volna a lány elől, ha egy nyolcad másodperccel hamarabb zökken ki a gondolataiból.

-Hé! – kiáltott fel Jasper.

-Úgyis összeborzolódott volna a visszaúton – vonta meg a vállát Rosalie. A szemeiben hamiskás fény csillant meg.

-El foglak kapni – figyelmeztette Jasper a lányt olyan hangnemben, ami akár fenyegető is lehetett volna.

-Ó, azt kétlem – felelte Rosalie és és egy szemvillanás alatt eltűnt az erdőben, Jasper pedig szinte azonnal követte. Ha egy ember látta volna őket, valószínűleg hallucinációnak tartja a pillanatra megjelenő, elmosódott vonalakat.