Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

37.- Vízmosás

Jasper egy pillanattal tovább nézett Emmára kifürkészhetetlenül, mint a lány szerette volna. Ez az idő pont elég volt arra, hogy Emmában újra felszínre kerüljenek a kételyei, miközben a könnyei még mindig türelmesen csordogáltak az arcán.

-Gyere ide – Jasper meglepő gyengédséggel mondta ki a szavakat, miközben magához húzta a lányt, hogy megölelje. Emma hagyta, hogy a fiú karjai vasként körbe öleljék, és az arcát a Jasper válla és nyaka közti részbe fúrta. Emma érezte, ahogy Jasper édes, a fenyőfákkal keveredő illata teljesen megtöltötte a tüdejét, miközben a fiú ujjai óvatosan megsimították a hátát. Sokáig így maradtak és Emma érezte, hogy a könnyei egy idő után kezdenek lassabban folyni, és a válla is kevésbé rázkódott.

Ekkor Jasper elhúzódott a lánytól annyira, hogy a szemébe tudjon nézni, de még mindig a vállán tartotta a kezét.

-Senkinek sem kellene átmennie azon, amin te átmentél – a fiú hangja meglepően komoly volt, a tekintete mintha egyenesen Emma lelkébe szeretett volna nézni, hogy belevésse a szavainak a fontosságát. – Te vagy az egyik legerősebb ember, akivel találkoztam.

Jasper az egyik kezét Emma arcára csúsztatta és a lány hagyta, hogy a fiú óvatosan letörölje a maradék könnyeit. Emma meglepően nyugodtnak érezte magát és egyszerre eszébe jutott, hogy ez az első alkalom, hogy Jasper a képessége nélkül nyugtatta meg.

-Mit szólnál egy kis sétához? – kérdezte a fiú kedvesen. Emma csak kicsit bólintott és hagyta, hogy Jasper felsegítse. Két másodperccel később már a szikla tetején álltak és Emma azt gyanította, hogy Jasper egyszerűen felugrott ide. Mégis, amikor a szikla tetejéről lenézett a kiszögelésre, ahol ezelőtt ültek, egy részének még mindig hihetetlen volt, hogy egy ilyen megközelíthetetlennek tűnő helyen voltak.

A séta kellemes volt: az évnek ehhez a szakához képest kimondottan meleg volt. Emmának úgy tűnt, hogy Jasper pontosan tudja, hogy merre kell menniük, mivel annak ellenére határozottan ment előre az erdőben, hogy nem ösvényeken jártak. Jasper türelmesen sétált mellette kézen fogva és egyszer sem szerette volna siettetni a lányt. Egy ideig hallgatásba burkolóztak, mivel Emmában még mindig kissé kavarogtak az érzelmek.

-Jasper, szerinted szimpatikus voltam a családodnak? – Emma szinte oda sem figyelve mondta ki a kérdést.

-Persze, imádtak téged – Jasper hirtelen megállt, majd teljes magabiztossággal Emmára mosolygott és mélyen a lány szemébe nézett. – Eleve egyedül Rosalienak voltak fenntartásai veled kapcsolatban, de azzal a portréval szerintem lekenyerezted a következő száz évre. Miért kérdezel ilyet? – kérdezte Jasper és Emma egy pillanatra őszinte értetlenséget látott a fiú szemében megcsillanni, miközben Jasper újra elindult az erdőben.

-Csak feltűnt, hogy kissé furcsán néztek rám, miután Edward köszönt – Emma kissé megrázta a fejét: Jasper családjának a reakcióját még most sem tudta hova tenni.

-Ó, az nem azért volt, mert nem kedvelnének – Jasper kissé felnevetett, és ez az a fajta könnyed nevetése volt, amit Emma annyira szeretett. – Sőt, az ellenkezőjéről van szó – Jasper a lányra pillantott, a szeme még mindig csillogott a nevetéstől. – A legtöbb vámpírnak kissé nehéz hozzászokni a testvérem képességéhez. Egyszerűen nem természetes számunkra. Szóval azzal, hogy te már az első alkalommal képes voltál „beszélgetni" vele a gondolataidon keresztül, kimondottan jó benyomást tettél a családomra.

-Nem őrjítő, hogy mindig tudja, mit gondoltok? – kérdezte Emma. Bár Edward nem mondta el Emma múltját, a lánynak még mindig enyhén kényelmetlen érzést okozott a tudat, hogy Edward minden gondolatával tisztában van.