Emma és Jasper [Jasper Hale fanfiction]

Epilógus

Az alkonyat ma este különösen szép volt, a színei a narancssárgától a lilán át egészen a szürkéig terjedtek, az égbolt előtt a fák fekete nyomot hagytak a horizonton. Egy hűvös fuvallat egy elrejtett sziklapárkány felé tartott és amikor odaért, Emma kicsit összébb húzta magán a pulóverét, miközben elnyomta a cigarettacsikkjét a sziklán, ami sötétszürke nyomott hagyott maga után.

-Nem fázol? – kérdezte Jasper kissé aggódva.

-Nem – Emma megrázta a fejét és érezte, ahogy Jasper kissé szorosabban öleli át.

-Lassan indulnunk kell – szólalt meg újra Jasper pár pillanat múlva.

-Rendben – Emma Jasperre mosolygott. Amióta visszaértek Forksba, a fiú jobban vigyázott rá, mint eddig valaha, de Emma nem bánta. Az elmúlt pár hétben bebizonyosodott, hogy Jasper komolyan gondolta, amit a kórházban mondott, mivel szinte állandóan valamilyen programmal állt elő. Voltak kisebb túrán az erdőben, olyan helyeken, amiket Emma eddig el sem tudott volna képzelni, hogy léteznek, láttak őzet egyik este. Máskor Jasperrel rég elfeledett, de a fiú szerint fontos zenészek műveit hallgatták, miközben összebújva ücsörögtek a fiú ágya előtt a földön. Emellett azt tervezték, hogy a tavaszi szünetben majd ellátogatnak Seattlebe egy képzőművészeti kiállításra. Most azonban valami egészen mást találtak ki, egy olyan dolgot, ami, amikor Jasper megkérdezte Emmát, hogy mit szeretne majd kipróbálni, az elsők között jutott eszébe.

Bella kopott, piros furgonja már a Cullen-ház előtt állt, amikor visszaértek a sziklapárkánytól.

-Edward több mint boldog volt, amikor megtudta, hogy kölcsönkértem Bella kocsiját – mesélte Jasper mosolyogva, miközben beszálltak az autóba. – Szerintem szívből utálja ezt a furgont és nem szeretné Bella közelében látni.

-Ez eléggé... edwardosnak hangzik – felelte egy pillanatnyi gondolkozás után Emma.

-Hát igen, a testvérem néha nem a legkönnyebb eset – értette egyet Jasper, miközben kihajtott a főútra. – Minden esetre Alice szerint ma este senki sem lesz az alagút közelében, mert mindenki a tavaszi bálban lesz. Emma bólintott, majd kicsit lehúzta az ablakot és hagyta, hogy az esti, hűvös levegő bejárja a kocsi belső terét.

-Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Jasper.

-Persze – Emma a fiúra mosolygott és most, ahogy ránézett, újra beléhasított a felismerés, hogy milyen szerencséje van, hogy Jasperrel egymásra találtak

-Nem muszáj válaszolnod, csak eszembe jutott valami. Mi volt abban a borítékban, amit anyudtól kaptál?

-Ó, az – Emma elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a lap, amit az anyja adott át neki. – Csak egy képeslap Benoîttól. Ben anya legjobb barátnőjének a fia, és nagyjából egy idősek vagyunk. Gyerekkoromban sok időt töltöttünk együtt, de mostanában nem láttam.

-És mit írt? – Jasper hangja kíváncsinak hangzott.

-Hogy reméli, hogy hamar felépülök – Emma kicsit megvonta a vállát. – És hogy boldog tűzijátékot.

-Boldog tűzijátékot? – Jasper értetlenül összehúzta a szemöldökét. – Ez mégis mit jelent.

-Ó, ez csak egy vicc kettőnk között – Emma ártatlanul megvonta a vállát. – Semmi különös jelentése nincs. Egyébként – tette hozzá a lány. – meg is lepődtem, hogy írt, mivel a legutóbb, amikor hallottam róla, még San Palermoban voltam.

-Aha – Jasper kicsit biccentett, jelezve, hogy érti, majd behajtottak az alagútba. Nem sokkal később a fiú leállította a kocsit, nagyjából az alagút közepénél.