A halott Cullen [CC. FF.] ✔️

IX.

𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓢𝓽𝓻𝓾𝓶𝓫𝓮𝓵𝓵𝓪 - 𝓢𝓹𝓲𝓻𝓲𝓽

1919. április 7.

Egy közeli gyárépületből a gépek kattogása, s a végtelenségbe nyúló láncok csörgése behallatszódott az apró szobába. Kutyák örömteli csaholása, a kisgyerekek vérre menő fogócskájának köszönhető zajok, szintén átszelték a levegőt, majd megpaskolták Mara Leroy füleit. Az emberek a kinti tavaszias záporban önfeledten nevetgéltek, vagy az Európában mostanság nagyon híres sportágról; a fociról beszélgettek. A férfiak már nem is vitatkoztak, inkább hőzöngve veszekedtek melyik a legjobb angol csapat. Mara lány létére értett a futballhoz, s torka szakadtából ki akart kiabálni, hogy a Chelsea a legjobb, ezzel magára haragítva a járókelőket. Azonban nem, hogy beszélni, még a szemét sem tudta kinyitni.

A megtelt utcákon nyoma sem volt a gyászos hangulatnak, pedig az éjszakai tűzesetben több, mint ötvenen életüket vesztették. A bárban tartózkodó összes ember a tűzbe veszett. Legalábbis a kór elmaradottsága miatt egytől egyik ezt hitték. Ám Mara Leroy, bár nem akart, életbe maradt. S most a fájdalmat kellett leküzdenie, mely a két csuklójában lüktetett, majd feljebb csúszott, hogy elterítse az emberi mértékkel mérhetetlen fájdalommal Mara egészét. Úgy érezte, mintha tűpárnaként szolgálna egy varroda elrejtett részlegében. Szorosan zárt szemei előtt a vakító fehérség villámként nyílalt agyába, bármikor amikor gondolkozni kezdett, legyen szó, akár jelentéktelen dolgokról is.

Az ágyban békésen szunyókáló lány hallotta, ahogyan egy-egy esőcsepp a méregdrága selyem vagy az alacsonyabb rendű polgárok len anyagú ruhájához ütődnek, majd átfolyik benedvesítve az emberek csupasz testét. Az újságárus harsogott, hogy vegyék meg napilapjait. Az autók hangos zörgése kínozták füleit, mintha hallotta volna az autók összes részének zakatolását. A távolban megszólalt egy bolt csengője, ami a bolt tulajának jelezte, vendége érkezett. Mara fejlettebb hallásának köszönhetően azt is hallotta, hogy ez egy cukrászda lehet. Még ki sem nyitotta a szemét, de érzékelte a szobában lévő összes bútor helyét, sőt magasságát is. Hallotta, ahogyan egy rovar – nem tudta megállapítani, milyen fajta, ám azt igen, hogy kemény hátú – esetlenül koppan a vélhetően kőpadlón. Hátborzongató hideg volt a szobában. Megzörrent a paplan, mikor az oldalára fordult. Úgy hitte, hogy izmai elgémberedtek a sok alvástól, de mikor megpróbált nyújtózkodni, se bizsergést, se begörcsölt végtagokat nem érzett, olyan volt, mintha egy másvilágban járna.

Mintha Mara Leroy más lenne, mint eddig.

A távolban egy gyerkőc felzokogott, mikor kigáncsolták. Esetlenül állt fel a saras útról, mikor meglátta, hogy vére kisercent az esés következtében gyerekesen felvisított, és bármennyire is nevettek rajta társai, ő nyúlszívűen tovább sírt, s csak sírt, mire Mara megérezte a könny sós illatát, aztán egyre jobban csábította valami különös illat. Valami betegesen száraz, édes illat volt, mely Marát sátánian édesgette magához. Rájött, a vért érzi, s az csábítja ilyen cefetül. Enni akart méghozzá nem emberi ételt, ajkait szívogatta, hogy a mérhetetlen vágy elillanjon a poros szoba egyik sarkába, ám ő továbbra is epekedve kívánta a vért. Bele akart harapni a langyos húsba, érezni akarta ahogyan fogai belevájnak a puha bőrbe, hogy aztán lomhán szívogassa belőle az édes nedűt. Kívánta, hogy egy ember vergődjön, miközben ő éles fogaival lecsapolja skarlátvörös vérét. Szinte már-már követelte a halálsikolyok csontokat rengető erejét, a halál kínkeserves illatát. Ölni akart, át akart gázolni az egész emberiségen, meg akarta mutatni alvó erejét. Egy szó járt a fejében, miután megérezte a gyerek vérét, csakis ez az egy szó repkedett Mara elvakított elméjében. Vér. Édesen mámorító nedv, mely csillapítja mérsékelhetetlen éhségét.