A halott Cullen [CC. FF.] ✔️

XI.

𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓗𝓪𝓵𝓼𝓮𝔂 - 𝓒𝓸𝓷𝓽𝓻𝓸𝓵

1919. május 11.

Egy hónap elteltével Maráról tökéletesen elmondható lett, hogy idegronccsá vált. A Volterrában található Volturi székhelyén kegyetlenségek sorozatát kellett végignéznie anélkül, hogy egy mukkot is szólhatott volna. Ahogy kitörték a vámpírok nyakát, megbánást jelei nélkül elkapta a rosszullét. Míg a három vezető lentről élvezték a borzalmas látványt a három trónszerű székről, addig neki az eggyel fentebbi emeletről kellett mindezeket végig állnia.

Minden egyes kivégzés úgy égett agyába, mint volt vőlegényétől kapott gyűrűje az ujjába.

Az ujjaival a korlátot szorította, miközben néha farkasszemet nézett Jane-nel, aki kezdetektől el akarta tenni őt láb alól. A szőke hajú lány minden ilyen kivégzésnél önelégülten mosolygott lefagyott testére, hiszen Jane abban a tudatban volt, ha nem hozakodik elő egy értelmesnek mondható képességgel, akkor kivégzik, s erre a napok múlásával egyre nőtt az esély, mert Mara nemhogy képességet nem mutatott, de még tán beszélni is elfelejtett. Egyedül Aronak adott egyszavas válaszokat, a többiek kérdéseit figyelmen kívül hagyta. Ezzel magára haragítva a gárda nagy részét.

Számolta a lassan telő napokat, úgymond számolta a saját életéből fennmaradt kedvetlen napok sokaságát. Életének ez volt a legrosszabb korszaka; a szilárd teste követte az utasításokat, de belül haldoklott, azért, amivé lett, s a szerelme, nevelt fia elvesztése által. Élőhalottként nézett a mennyezeten kirajzolódó bibliai képekre, Ádámra és Évára, a bűnbeesést hozó kígyóra, vagy a fényesen csillogó márvány padló végtelenségbe nyúló fehérségére. Örült volna, ha testének darabkái ott végzik, miután valaki, jóeséllyel Felix leszakítja néhány testrészét, ezzel örökre száműzve őt a pokol matuzsálemi tűzére.

Fiatalabb korában rajongott az építészetért, ám most a föléje tornyosuló díszes, szélein aranyozott korinthoszi oszlopok sem segítették át a nehéz időkön. A mennyezeten végighúzódó csillárokról visszatükröződött a fény, ezzel az piciny kristályok, mellyel teli voltak a csillárok a szivárvány pompájában tündököltek. A csarnok belső homlokzatán kacifántos betűkkel egy latin mondás ékeskedett, s valahányszor ránézett elkapta egy kisebb félelem, hogy vajon azért tűnik szeme elé állandóan ez a mondat, mert rá vonatkozik. A homlokzaton a Quis facit it a malum mondat szúrta szemeit, azaz Így jár az, aki gonosz. Nem győzte elkapni tekintetét az ember nagyságú vérszínű írástól. A falon lógó festmények szinte taszították őt. Ha a falhoz közel sétált a belső hang a fejében arra késztette, távolodjon el ezektől a szépen megrajzolt, ám letargikus hangulatot árasztott középkori portréktól.

Bár sok kivégzés zajlott itt mégsem érezte a halál a dúsan fémes szagát maga körül. Nyugtató citromfű és menta egyvelege bódította az idelátogató vámpírokat. A fehérre meszelt falakon nyoma sem volt egy penész foltnak, vagy egy piszkos résznek. A tapéta itt-ott leszaggatva csüngött a falakról, de emiatt sem veszített az építmény a szépségéből.