A halott Cullen [CC. FF.] ✔️

XXV.

𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓡𝓾𝓮𝓵𝓵𝓮 - 𝓦𝓪𝓻 𝓸𝓯 𝓱𝓮𝓪𝓻𝓽𝓼

„És a gonoszok közt adtak sírt neki,

És gazdagok mellé jutott kínos halál után:

Pedig nem cselekedett hamisságot,

És álnokság sem találtatott szájában."

Ésaiás könyve 53:9

December 31. 6:00

Kettőt pislogtak és már december harmincegyedik napján találták magukat a nappaliban. Dermedten nézték a karácsonyfát, mely, mintha csak tudná mi következik, vesztett a fényéből, tündöklő díszei halványabban pislákoltak, s illata is kevésbé hasonlított egy finoman lengedező fenyőfa illatára, sokkal inkább volt édesen maró szaga, mint egy pár hetes hullának. Szúrós tűlevelei elkezdtek száradni, majd a fa alá búbánatban hullani. Meglehet, hogy elbúcsúztak tőle, mert jól tudták, ebben a csatában többen (ha nem mindenki) meg fog halni a Volturi és szövetségeseik által. Olykor-olykor felpillantottak a másikra, hogy egy utolsó pillantást vessenek egymásra, még mielőtt a földi pokol felemészti az eddigi család örömét. Reszkető csend ült mellettük, mely nyugodalommal hallgatta a vámpírok robosztus levegővételeit, az egy-egy hangosabb sóhajt vagy jajgatást.

Ha egy családként éltek, egy családként fognak halni, lényegtelen, hogy tősgyökeresen ők nem voltak egy vérből valóak. Hiszen családot nem mindig DNS, rokonok, de még csak nem is felmenők alapján választunk. Egy család akkor is lehet igazi, ha a bennüket összekötő láthatatlan erő azzá teszi őket, egyik-másik okból, a hasonló múlt, közös érdek, s a szív nyelvét használva egy örökké valóságig összetartja őket, még ha néha vannak is szünetek, melyek próbára teszik az embert. Ezt a családot a sors kovácsolt össze, hogy aztán megküzdjenek egy feljebb való erővel bármilyen kilátástalanul is látszódott helyzetük.

A lámpa sárgás reflexiója miatt a falra kivetült képe, riogatóan félelmetesnek hatott, ahogyan ágai kezekként akarja magához ragadni a családot. Az óra idegőrlően kattogott, gúnyolódva célozgatva, hogy a következő órákat a szabadban töltik harccal, keserűséggel, bánattal. Hallották, ahogyan a kemény hó kopog a tetőn, a távolban egy farkas üvöltött a szunnyadni készülő holdra.

Kék, piros fény szűrődött be a keskenyen íves ablakon,; mentőautó száguldott el a ház előtt, valaki haldoklott, Forksban, ahol sosem halnak emberek nagy figyelem kíséretében, mindig nyugodt körülmények között halnak, de ma nem. Ma minden a szokottnál furább volt. Baljós, kiszámíthatatlan, szívet szaggató.

Minden, ami nem olyan volt, mint szokott lenni halált sejtetett.

Kínzó, örökkén tartó szenvedést, melynek fájdalma mulaszthatatlan.