A halott Cullen [CC. FF.] ✔️

XIV.

𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓜𝓪𝓻𝓲𝓷𝓪 𝓪𝓷𝓭 𝓽𝓱𝓮 𝓭𝓲𝓪𝓶𝓸𝓷𝓭𝓼 - 𝓗𝓸𝔀 𝓽𝓸 𝓫𝓮 𝓪 𝓱𝓮𝓪𝓻𝓽𝓫𝓻𝓮𝓪𝓴𝓮𝓻

Valamikor az 1980-as évek elején.

Még mindig furának érezte a város nyugalmát. Az emberek boldogan járkáltak a macskaköves utakon, beszélgettek, néha egy-egy turista megkérte őket, hogy fotózzák őket le, arra pedig nagy örömmel igennel feleltek. Marát el nem múló hála kerítette hatalmába, hiszen harminc éve nem hallott háborúkról, csak pár levert forradalomról. Az emberek itt most boldogok voltak, elfelejtették a háborúk milliónyi vérontó éveit. Járta a várost, betért néhány üzletbe, főként divatüzletekbe, ahol előszeretettel vásárolt a kornak megfelelő ruhát, hiszen megrögzülten követte a divatot.

Most is egy bőszárú farmer és egy rózsaszínre batikol pólót viselt, védjegyévé vált bézs tűsarkúja nem maradhatott el, sminkje teljesen megegyezett a többi olasz lányéval: ajkain tűzpiros rúzs kiemelte fehér bőrét, lila szemhéjait pedig egy királykék árnyalattal dolgozta el. Haját laza lófarokba kötötte, fejtetőjén egy napszemüveg akadályozta, hogy babahajai, illetve állandó buzgó néhány hajtincse a szemébe lógjon.

Sokaknak megakadt szemük Marán, sokszor utána néztek, főleg, mikor egy egyetemi fiúkból álló banda mellett ment el. Fütyültek, kiabáltak utána, azzal a szándékkal, hogy Mara valamelyikükkel elmegy randizni. Nem érezte magát kínosan, sem megalázva, ebben a korszakban, itt Olaszországban ez teljesen természetes volt. Udvariasan leintette őket, majd hamiskás mosollyal folytatta útját.

A sétáló utcákban az embertömeg tódult, mikor delet ütött Volterra templomának nagy, kongó harangja. A nyugalmas délelőttöt felváltotta a kész zűrzavaros kavalkád, mely az este folyamán még inkább a tetőfokára szokott hágni.

Már nem látta a fekete és szürke macskaköves út köveit, helyette emberek cipőit nézte: színesek, feketék, fehérek, voltak újak, régiek, drágák, a piacról beszerezhető ócskák. Őt azonban nem ez foglalkoztatta. A régi bérházak, boltok kőből készült falai között csakis arra koncentrált, hogy a város egyik mellékterére érjen.

A megfakult festés a kőfalakon különlegessé tették a látványt, még az omladozó vakolat sem rontott az összképen. Volterra utcái így voltak tökéletesek, így szerették a turisták. És sokuknak ez lett a veszte, hiszen álmok mélyén sem létezett agyukban, hogy ebben a kicsi, ám minden kétséget kizáróan gyönyörű településen vámpírok várják aznapi ételüket.

Sok boltot látott, ahová be akart volna térni. Egy zöldkeretes kirakatban szemérevaló cipők édesgették beljebb, egy másik üzlet ajtaján rikító rózsaszínnel a szuvenír felirat csalogatta a látogatókat, mely előtt akkora sor állt, hogy Marának át kellett tuszkolnia magát az emberi blokádon túlra. Egy lepukkant kuckóban éppen kinyitották az ajtót, mikor Mara elment mellette. Az édes és sós tészta fenséges illata megkorgatta hasát, ám elszontyolodva vette tudomásul, hogy ő ilyet soha többet nem ehet, leszámítva, ha kihányja, de ahhoz nem volt szíve. Elsétált egy Mozartot hegedülő utcazenész mellett, és bedobta rongyos hegedű tokjába megmaradt pénzét. A tok bővelkedett apróban, de olyan zsenge papírpénz, mint amilyet Mara dobott bele, tán még életében nem látott. A férfi ősz fürtjei tapsoltak a szélben, míg egy széles mosollyal köszönte meg Mara ajándékát. A lány haloványan visszamosolygott a kedves férfire, majd útját a séta utcából kiérve az átellenben lévő magasra ívelő, 15. századi templomba terelte. A ragyogó napsütés sugarai a templom tetején lévő keresztre esett. Az ódon templom málló narancssárga falait munkások reparálták, az állványon dolgozó munkások a délelőtti ebédjüket fogyasztották, néhány olcsó sörrel, vagy felessel megspékelve.