The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

49

A körülöttem hullámzó sötétség egy szörnyeteg gyomrára emlékeztetett. Lassan emésztgette legújabb áldozatát, hisz a bűzből adódóan nem én vagyok az első.
Nem tudtam, hol lehetek, mióta lehetek itt, pont, mint az első próba kezdetekor.
Egy magányos szirten álltam, látszólag gigantikus méretű üreg szélén. Összeszorult a gyomrom a labirintus emlékétől: körbenézve azonban teljesen ismeretlen volt a környezet. Apró kavicsok csikorogtak talpam alatt, miközben a szirt szélén álló táblához sétáltam: egyetlen problémám az óasgardi nyelven íródott szöveg kisilabizálhatatlansága volt csupán.
- Egy fordítást adhattak volna... - mormogtam orrom alatt, és a tábla mögé kukkantottam. Fekete üresség. Belerúgtam egy kőbe, szabályos pályát leírva eltűnt a mélyben. Nem a labirintusban voltam.
Halk koppanás verődött vissza. Majd a föld megremegett talpam alatt. Fedezékbe vonultam, és elképedten figyeltem a láthatatlan erő által állított kőtornyokat.
- Thor szakállára...
Egy társasjáték pályájához hasonlóan terült el előttem mezők halma, ameddig a szem ellátott, közöttük szakadék tátongott, és őszintén szólva:tudni sem akartam mi van az alján. Visszanéztem a kis útjelzőre, hátha nem vettem észre valami segítséget.
A tábla nyom nélkül eltűnt.
- Pompás.
A mezőket vizsgálva tűnt fel, hogy némelyiken apró foltok törték meg a tiszta felszín képét. Az előttem magasodó kőlapon is éktelenkedett egy ilyen folt. Lehajoltam, megérintettem, majd elkáromkodtam magam.
Vér. Egy kis nyíl alakjában felkenve. Mellette két szó virított:

ADÓSSÁG TÖRLESZTVE

Ráléptem az első lapra. Nem történt semmi. A következő megjelölt mezőn sem. Az azutánin sem.
Óvatosan követtem a vércseppek ösvényét, monoton módon szökellve a kietlen üreg belseje felé. A távolban fény remegett. A cél. És nincs más dolgom, mint továbbugrálni, miközben a "Nyuszi ül a fűben..." kezdetű gyerekdalt dudorászom.
Pár lépés múlva a kíváncsiság felülkerekedett józan eszemen, így a következő biztonságos mező melletti kőlapra léptem rá.
Morajlás.
- Fenébe! - ugrottam az ajánlott ösvényre vissza. De már késő volt: a szörnyeteg életre kelt.
Vállam fölött visszapillantva láttam, hogy mintha kihúzták volna egy jenga torony legalsó elemét, dőlt össze a szikla, amin egy pillanattal előtte éltem világomat.
Majd az első sorban lévők is összerogytak. A második sor is.
Egy rossz lépésembe került, és pálya elpusztítja önmagát.
Felkaptam a fejem. A fény közelebb ért, és már ki tudtam venni egy helyiség elmosódott sziluettjét .
Hatalmas robajjal a harmadik sor is beomlott.
Sietősre vettem a dolgot. Lihegve pásztáztam a lapokat, és ezernyi imát elrebegtem Hogun húgának, hogy megmenti grabancomat. Ugrást ugrás követett, és elértem a felét a táblának, a szakadék közepén lebegő szoba szilárdabb körvonalakat öltött.
Egy óvatlan pillanatban lenéztem a szakadék aljára.
Los Angeles utcái terültek el alattam. Egyből tudtam, hol vagyok : a szálloda penthouse-ának erkélyén.
- Empera!
A hangtól könnyek gyűltek szemembe.
- Anya?
Gyönyörű volt. Arcán harmónikus mosoly ült. Haja vörös bársonyként borult vállára, szeme vidáman csillogott.
- Nem lehetsz itt... Nem lehetsz valós. - suttogtam, elnyomva a rengeteget felgyülemlett érzelmet. Anyám mása szomorúan lebiggyesztette száját.
- Már hogy ne lennék az, Pyra! - közelebb lépett, mire ösztönösen hátráltam. - Gyere haza, kincsem! - nyújtotta kezét.
A sarkam alól elfogyott a talaj. Vagy ez is csak illúzió?
- Nem vagy valós. - jelentettem ki, és megráztam fejem. A környezetem, az üreg összekeveredett a penthouse emlékével. - Ez nem a valóság.
- Gyere haza, Pyra! - ismételte meg a kérést. Érezni véltem, ahogy a szívem apró darabokra törik. Hányszor hallottam tőle ezt a mondatot, mikor messze kerültem tőle, mikor a barátaimmal utazgattam. Hiába bízott bennem, mindig aggódott titkon, és alig várta, hogy egy-egy kaland után hazatérjek.
Kétségbeesetten pillantottam körbe, ám saját elmém játszadozott velem.
- Hisz ez minden vágyad, nem? Hazatérni hozzánk! - kérdezte reménykedve, hogy bólintani fogok.
Nem tettem.
- Hozzánk...? - hunyorítottam a hallucinációmra.
- Helló, Empera! - villám csapott belém, s megpördültem a sarkamon.
Jonathan.
- John...? - tettem egy lépést a férfi felé. - John... Te, te sem... Egyikőtök sem... - dadogtam, de mindketten mosolyogva, ölelésre tárt karokkal várták, hogy csatlakozzak hozzájuk.
- Hiányzol, Empera. - susogta John. - Elmondhatatlanul...
Nem szabad engednem, biztattam magam. Menj tovább, nem a múlt, a jövő felé. Ne hagyd, hogy visszarántsanak, nincs szükséged a védelmükre többé...
- Nem-e? - húzta össze szemét édesanyám. - Nem a családoddal akarsz lenni? Nem haza akarsz térni Midgardra, kislányom?
- Midgradra...? - grimaszoltam. - Tűnjetek el, hagyjatok magamra! - mutattam rájuk. Jonathan vigyora lelohadt.
- Nem léteztek. Halottak vagytok, a valóságban számomra mindketten halottak vagytok... - összeszorult a torkom. - Én... lehet valóban megőrültem... - monológom fülsüketítő csikorgás szakította félbe. A lábam előtti sort elnyelte a szakadék.
Sarkon fordultam, és nem néztem hátra többet.
A tábla magába roskadt, s pánikszerűen rohantam a fényes terem felé, lábam se érte a földet.
Lehet csak az elmém játéka az egész, ez csak egy álom...
Mielőtt feleszméltem volna, az előttem eddig szilárdan álló sor eltűnt.
-Neee! - sikoltottam, és belemartam a következő oszlop tetején kiálló párkányba. A kő véres vágásokkal fogadott, a fájdalom megőrjített. Felrántottam magam, de mielőtt talpra pattanhattam volna, az oszlop összeroskadt. Az utolsó utáni pillanatban átvetettem magam a következő sor pillérjére, és az életemért küzdve inkább nem vesződtem az ösvény követésével ; egyenesen a terem felé vettem az irányt.
Az üreg a pusztítás szimfóniájától zengett, a halál és élet morbid elegye hajtott, hirtelen hála öntött el Thor kegyetlen futóleckéiért. Minden végtagom tiltakozott a sprint ellen: nem hagyhattam, hogy a félelem és a pálya felül kerekedjen rajtam.
Az utolsó sor pereme messzebbre volt a teremétől, mint azt felmértem. Megkettőztem sebességem, szívem pergő üteme és zihálásom egybefolyt a lezúduló kövek pattogásával.
Gondolkodni sem volt időm, és már ugrottam is.