The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

4

Madarak csicseregtek, a nap sütött, és az emberek hangosak voltak. A Central Park aznap is tömve volt turistákkal, futókkal, idegesítő alakokkal. Viszont a déli napfény hatására legalább felszáradtak a könnyeim... Szégyeltem magam, hogy nem teszek semmit.
Ahogy feküdtem a fűben, a gondolataim a családom körül cikáztak... Apa, aki halálosan megbízott bennem és feleségében... Anya, aki életeket mentett, és szeretett minket bármi áron... a nagyszüleim, akik Oregonban élnek, és minden nyáron hívnak, hogy látogassam meg őket, de én mindig elutasítom, hogy sok dolgom van, be vagyok táblázva, holott csak nincs kedvem hozzájuk. Borzalmasan önző vagyok. A szó szoros értelmében... Arcomat újra a meleg fény felé fordítottam, ami szemhéjamon keresztül is vakító volt. Hagytam hogy a napsugarak megtisztulást hozzanak, és nyugalmat sugározzanak belém. Pár percet így maradtam, majd egy árnyék vetült rám.
- Ha tudnám, mi a baj, nem kérdezném meg. - egy fiú feküdt le mellém, és szemem sarkából láttam, ahogy kivillantotta hófehér fogait. - De mivel nem tudom, muszáj megkérdeznem.
- Van barátom. - vágtam rá zsigerből a megszokott hazugságot, oda se nézve. A fiú felkacagott, én pedig meglepve fordultam felé.
- Nem kétlem. - kezdte, majd rámnézett. - Azta... - suttogta. Tejfelszőke volt, szürke szemei pedig az enyémet vizsgálták. - Hogy? Kontaktlen...
-Nem. - ez is egy bevett válasz, mire az emberek általában hitetlenül rázták meg a fejük. De a fiú elismerően bólogatott.
- Gyönyörű. - kacsintott, én pedig éreztem, hogy majdnem elmosolyodtam. De újra eszembejutottak a szüleim és az osztályom, ezért elkomorodott az arcom.
- Láttam. - vonta fel a szemöldökét, mire tényleg eleresztettem egy vigyort. Hajába túrt, és magabiztosan végigmért. - Mindjárt jobb.
- Nincs jobb dolgod, mint a fűben heverni egy idegennel? - kérdeztem, miközben az eget figyeltem, ahelyett, hogy viszonoztam volna a pillantását.
- Nincs jobb dolgom, mint jobb kedvre deríteni egy szomorú szépséget. - megforgattam a szemem, mire újra nevetett.
-Ez be szokott jönni?
- Az átlagos lányoknál igen. - felkönyökölt, és tudtam oda se nézve, hogy befeszíti a karját. - De te nem vagy átlagos.
- Ellent kell mondjak, különben beképzeltnek tűnök. - mindketten nevettünk. - Hogy hívnak?
- Cal. - a kezét nyújtotta. - És téged, ifjú hölgy?
- Empera. - én is kezet nyújtottam, mire elkapta, és egy csókot nyomott a kézfejemre. - Hé, hé, hé...
- Bocsánat, azt hittem... - hátrébb húzodott, mire én felültem, ő pedig követett. Leporoltam a ruhám, Cal pedig egy hirtelen mozdulattal a táskámért nyúlt, és eliramodott.
Gondolkodás nélkül utána futottam. Az a rohadék elvitte a többiek cuccát, amit engedély nélkül én is ugyanúgy elcsórtam, mert egy önző disznó vagyok, aki csak életben akar maradni. Kirohantunk egy útra, és a járókelőket kerülgetve próbáltam utolérni. Átugrottam egy kisgyereket, aki épp a játékáért hajolt le; szétlöktem egy csoport turistát, akik keleti nyelven üvöltöttek utánam, biztos valami sértőt; majdnem nekimentem egy hotdog-os bódénak, ahogy oldalról kikerültem egy párt. A fiú bekanyarodott, én pedig pár lépéssel lemaradva követtem. Ziháltam, és a vádlim kezdett fájni a tempótól, de csak a fekete táskát láttam magam előtt, és a szőke fejet, ami most egy ágat hajlított meg. Elkaptam, mielőtt az arcomnak csapódott volna, és fújtatva mentem utána. Az emberek fejüket forgatva nézték a fogócskát, de senki nem segített volna. Jellemző.
Átértünk egy újabb tisztásra, a fű pedig lelassított mindkettőnket. Újabb kiskölyköt ugrottam át az utolsó pillanatban, amikor felbukkant a dús növényzetből. Meglepetten sikkantott, majd elszaladt. Folytattam az üldözést, és egyre közelebb értem a fáradni látszó tolvajhoz. Kiértünk a fűből, de épphogy láttam, a fiú kikerült valamit. Megfeszítettem a lábam, és a földtől elrúgva magam átrepültem egy pad felett. Keményen csattantam az aszfalton, de nem ért véget a móka, mert elvesztettem az üldözöttet. Körbeforogtam, és kiszúrtam, ahogy egy fagyisbódét kikerülve, sietős lépésekkel elindul kifelé a parkból. Utána vetettem magam, hogy ledolgozzam a lemaradást.
Cal már lelassított, és befordult egy hídra, én pedig nagyon óvatosan, a tömeget kihasználva közel kerültem hozzá. Fej-fej mellett voltunk, egy csapat ember takarásában közelebb sunnyogtam.
- Megvagy... - suttogtam, és rárontottam oldalról. Nekicsapódott a híd korlátjának, a táskát tartó keze pedig átlendült a híd korlátján, az alkaromat pedig villámgyorsan az ádámcsutkájának szorítottam. Dühösen kapkodtam a levegőt, és fürkésztem az ijedt srácot. - Ha megmozdulsz, összeroppantom. - elhalt hörgéssel válaszolt, mire felmordultam. - Kérem a táskát.
Nem mozdult, én pedig jobban odanyomtam a korlátnak. Alatta pár méterrel folyó hömpölygött, a fiú szeme ide-oda mozgott köztem és a víz között.
- Azt mondtam...- már vicsorogtam, Cal pedig elrettenve átemelte kezét a korláton. Ellengedte a táskát, ami a lábam mellett zuttyant. - Okos fiú. - éles sípszót hallottam, biztos az egyik parkőr volt. Elengedtem a torkát, ő pedig egy pillanattal később már el is illant a helyszínről.
- Kisasszony, megmagyarázná mi történt? - az őr szigorúan meredt rám, ahogy odaért, szemével a fiú távolodó alakját nézte, én pedig a bokámmal köröztem párat, és elmeséltem az előző perceket. - Sajnálom, hogy nem segítettek Önnek. Szeretne feljelentést tenni?
- Nem, felesleges. - ráztam meg a fejem. - A rendőrségnek van sokkal jobb dolga is...
- Bizony, a múltkori hír, miszerint nyom nélkül eltűnt egy osztály... Elképesztő, mik történnek manapság.- gombóc nőtt a torkomban, nem válaszoltam, úgyhogy megvakarta a tarkóját, és egy sapkaemeléssel otthagyott a visszaszerzett táskámmal.
- Ez a nap is csodás... - mondtam magamnak, és újra erőt vett rajtam az aggodalom. Megnéztem az órát, és úgy határoztam elindulok a reptérre, hátha legalább ott nem ér baj.

- Az átjáró lassan elkészül. - suttogta a férfi az előtte álló alaknak. Az idegesen rácsapott a kőre, ami mögött állt, és rikoltozó hangon kezdte szokásos mondókáját. Az isten már tudomást sem vett erről a mihaszna közvetítőről, aki folyton csak belekotnyeleskedett szépen haladó tervébe. Lehunyta szemét, és kedvenc képe rajzolódott ki : ő, koronával a fején, kezében a Mjölnirrel, és térdelő tömegek skandálják a nevét.
- Ne aggódjon, és készítse a Csiturit. - fojtotta a lénybe a szót. - Még egy óra, és kinyílik a kapu, ebben biztos lehet.
- Ne okozzon csalódást, vagy nem lesz hely az Univerzumban, ahol ne találnánk rá. - közelebb lépett a férfihoz, aki állát megemelve lenézett a lényre. - A vezér türelmetlen. -a közvetítő felemelte karját, és karmait a férfi halántékához érintette. Éles fájdalom hasított a koponyájába, és mire kinyitotta szemét, újra a repülőn volt. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. Felállt, kezébe vette a lándzsát, majd előre sétált a pilóta fülkébe, és odahajolt egy ügynökhöz.
-Még mennyi idő, mire odaérünk a toronyhoz? - kérdezte, a pasas pedig vontatott hangon válaszolt.
- Pár perc. Minden elő van készítve. - megnyomott egy gombot a feje felett lévő panelen, és átállított két kapcsolót. - A dokinak már megvan a megfelelő mennyiségű és minőségű irídiuma, hogy ne omoljon össze a kapu. - Már látta New York városának sziluettjét. Megnyalta szája szélét, és megveregette a fickó vállát.
- Feltűnés nélkül megyünk, a midgardi férgeknek nem kell tudni, hogy mi érkezik. - adta ki az utasítás, és otthagyta. Visszasétált az utastérbe, és leült az egyik sötét színű ülésre. Újra behunyta szemét, és egy csillagot keresett, amit nem az égbolton, hanem Midgard felszínén talált.