The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

7

A világ szilánkokra robbant. A súlytalanság minutumjában minden állni látszott, akár egy festményen. A fény ugrált a körülöttünk lévő üvegdarabokon, meg-meg csillanva az éleken, végigfutva a felszíneken,hogy aztán egy következőre vándoroljon.
Az idilli pillanatból a szilárd talajra érkezés csattanó fájdalma szakított ki. Egyből összehúztam magam, testemmel védtem a kisfiút, ahogy a padlón gurultunk az irodaszerek és üvegszilánkok között. Belémmartak, a ruha semmit nem védett, de legalább a kezemben tartott test nem sérült. Nagyot nyikkanva nekicsapódtam háttal egy asztal sarkának, felkaptam a fejem, hogy ne koccanjanak össze a fogaim.
Lihegve áldottam az eget, hogy túléltük az eszement cselekedeteim még be nem fejezett sorozatát. Felültem, nekitámaszkodtam az előbb durván gerincen vágó asztalnak.
- Kéne neked egy név, nem gondolod? - a nagy barna szemek kíváncsian pislogtak rám, száját nagyra nyitotta. A cumit már rég elhagytuk, csak az kétséges, hol.
-Majma?- gagyogta, miközben talpra kecmeregtem. - Majma!
-Az bizony. - felszisszentem a belém hasító szilánkok sokaságától. Hátranyúltam a kezemmel, véresen húztam vissza. - Fenébe!
Újra magamhoz vettem a gyereket, de nem tudtam a hátamra tenni, így is kész öngyilkosság amit csinálok. Remélem nem fogok túl sok vért veszíteni, még mielőtt biztonságba lesz "Majma" .
-Gyere, keressünk valakit, aki kivisz innen! - elindultam a lépcső ház felé, hogy átfésüljem az emeletemet, és a többi szintet.

Stark üvegpadlós erkélyén állva végignézte, ahogy a hadserege szépen feldúlja New Yorkot. Nem érdekelte, mi történt a szétdúlt Bosszúállókkal, sem az, hogy mi lesz a város sorsa, miután mind térdet hajtottak előtte.
Viszont meglepve látta, hogy egy a saját siklói közül irányítás minden jele nélkül becsapódik a toronyba. Meg sem érezte, hogy az épület váza megremeg, annyira lekötötte a látvány szemlélése.
Egy folt vonta magára figyelmét perifériájának szélén. Starkot látta leszállni, szemét végig a bajkeverő istenségen tartva. Elindultak befelé, Stark pedig vonulás közben megszabadult Vasember öltözékétől. Kíváncsi volt, mivel készült ellene az alacsony mitugrász páncélja nélkül.

Tíz perc, vagy egy óra, nem tudom mennyi idő után hallottam végre emberi hangokat. Elkezdtem felfelé szaladni a lépcsőn, kicsit lassan a súlynövekedés miatt, de végre láttam egy kis reményt; egyre közelebbről hallatszódtak a halk beszélgetések. Két emelettel később berontottam egy folyosóra, de megtorpantam. Egy csapat fehér köpenyes alak állta utam. Egy fekete férfi furakodott át a tömegen, én pedig a megkönnyebbüléstől szóhoz se jutottam.
-Empera! - szorosan a karjába zárt, összenyomva értékes rakományomat, de észrevéve a gügyögő kisembert, távolabb állt. - Hogy kerülsz ide? Megsérültél! - szörnyedt el a véres hátam látva. A gyereket kiszedte a kezemből, egy szó nélkül a földre hasaltatott. Valahonnan egy elsősegélydoboz került elő, majd kezek motozták a hátam. Lefejtve a pólóm maradékát, már magyarázkodni akartam, de egy bőrdarabot nyomtak a számba, hogy ráharapjak. Tudtam mi következik, behunytam a szemem, hogy ne szisszenjek fel minden egyes mozdulatnál és kiszedett szilánknál. Sok érzéstelenítőt fújhattak rá, mert azt sem éreztem, hogy összevarják. Kis idő múlva talpon voltam, kezeim között újra a fiúval. Halkan elrebegtem egy köszönömöt. - Hogy kerültél ide, teszem fel újra az előző kérdést.
- Ezt én is ugyanúgy megkérdezhetném. - válaszoltam elszörnyedve. - Anyával mentél a konferenciára, nem?
-De, dehogynem... - elsötétült az arca, és megváltozott valami a hangjában. - Nem szabadna itt lenned. Nem hallgattál rá?
-Honnan tudsz az üzenetről, John? - rivalltam rá, ahogy az agyamban rosszabbnál rosszabb válaszlehetőségek bukkantak fel. Hallgatott. - Hol van?
- Nem, nem tudom... - hangja megremegett. Hazudik. - Menjünk, az épület kezd életveszélyessé válni.
-Hallgasson rá, kisasszony, menekülnünk kell! - csatlakozott be egy kopasz, szemüveges tudós, de a szememben villanó dolgok belé fojtották a szót. Néma csönd lett, csak a kívülről beszűrődő robbanások hangja, és a széteső torony muzsikált.
- Vigyázz rá. - nyomtam John kezébe útitársam, és lehajoltam a szőke buksival egyvonalba. - Legyél jó srác, Majma, oksa? Fogadj szót a bácsinak, és találj haza. - kiegyenesedtem, és a férfi szemébe fúrtam a tekintetem. - Egy haja szála se görbüljön. - lehalkítottam a hangom, közelebb hajoltam. - Keresd meg a szüleit, vagy neveld sajátodként. - visszamentem a lépcsőházba, de utoljára visszanéztem a rémült csapatra. Nekem még meg kellett találnom valakit. - Sok szerencsét!
Mormogás kaptam válaszul, miközben eltűntem a lépcsőházban, de sokáig éreztem magamon a tekintetüket. Aztán a fejemben tomboló őrület is elcsendesedett, újra a rettegés vette át az irányítást.
Lassan haladtam felfelé, emeletről emeletre, szobáról szobára. Az összes üres volt, némelyik feltúrt, mások érintetlenül kongtak az emberek hiányától.
Egy irodába nyitottam be, ami méretes, összefüggő légtér volt. Az asztalok és ülések szét voltak tolva, az elválasztófalakról leszakadt képek és anyagok lógtak. Látszólag itt se volt senki, ezért befordultam a következő folyosóra. A lépteim visszahangoztak a kövön, a kilincs meg csikorgott, amikor lenyomtam. Egy nagy labor tárult a szemem elé, szintén rendben hagyva. Hátul volt kisebb felborultság, pár dolog nem állt párhuzamosan a többivel, de amúgy a...
Megakadtak a gondolataim. A fal, a fehér falon hátul egy hatalmas vérfolt száradt.
Futni kezdtem, felborítva mindent, ami akadályozott, nem törődtem azzal, hogy mekkora zajt csapok, és kinek a figyelmét hívom fel magamra ezzel. A szívem a torkomban dobogott, és minden méter kilométereknek tűnt.
Ugye nem, ugye nem, ugye nem...
Egy kéz lógott ki az asztal mögül; levegőt se tudtam venni, olyan picire zsugorodott a tüdőm. Féltem közelebb menni, de a lábaim nem álltak meg, hiába próbálkoztam elfutni.
Már nem is emlékszem, miről ismertem fel.
Térdre rogytam. A látásom beszűkült egyetlen pontra.
Az arcra, amit rézvörös haj takart most el. Az arcra, amit egész életemben legjobban szeretek. Az arcra, ami soha többet nem fog rám mosolyogni.
Mintha víz alá kerültem volna, a külvilág nem jutott el az érzékelhető szintig. Csend volt, mély és magával ragadó csend, ami lassan elemésztett bennem minden jót. Forró könnyek folytak át arcomon, és csöppentek tenyerembe. Közelebb kúsztam az élettelen testhez, zokogva magamhoz szorítottam.

Lepergett előttem minden. A sok közös pillanat. Elmerültem az emlékekben; a boldog percekben, amit együtt töltöttünk. Lehunyt szemeim előtt lebegett az eddigi életem, majd lassan elszállt. És soha többé nem fog visszatérni.

Nem tudtam felállni; nem akartam otthagyni egyedül. A kezét a kezembe vettem, mint ő csinálta mikor kicsi voltam, és féltem éjszaka elaludni. Simogattam, és tisztára mostam sós könnyeimmel. Az eddig néma gondolataim megszólaltak.
Hangok...
Az ő tiszta, magas hangja, amit csilingelve kísért egy zongora. Belefeledkeztem az altató dallamába, és együtt dúdoltam anya éteri hangjával, ami lehet csak az elboruló elmém szüleménye, vagy a múltból szökött vissza.

Az épület megrázkódott, többször egymás után; lassan felocsúdtam. Fájdalommal telve felemelkedtem. Kezemben anya gyűrűjét szorongattam, majd a számhoz emeltem, megcsókoltam. Elsuttogtam egy ígéretet neki, egy sötét és gyűlölettel teli mondatot, hogy megkeresem azt, aki felelős ezért.
A bosszútól feléledve elsétáltam a holttesttől, minden lépéssel távolabb kerülve a valóság törékeny igazságától. Olyan érzelmek öntöttek el, amiknek a világon létezni se volna szabad; csakúgy, mint a kint tomboló erőknek.
Futottam a lépcsőn, egyre följebb és följebb, amíg egy sarokban meg nem álltam öklendezni. A hátamon lévő varratok fájdalmasan húzódtak, pár lehet el is szakadt. De felálltam, fel se fogtam az engem körülvevő dolgokat, csak törtettem a meghasadt ég felé.
Hol vagy, hol vagy, hol vagy...