The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

6

A káosz erőt adott nekem. Zsongott a vérem, de ahogy közelebb értem célomhoz kerített egyre inkább hatalmába a félelem fojtogató érzése. Eddig is ott ült a vállamon, tanácsadóként az éles helyzetekben, nem mintha számított volna bármikor is véleménye. De most kezdte átvenni az irányítást cselekedeteim felett, ahogy egyik pillanatban elszántan törtetek előre, a másikban meg a földre roskadok végkimerülésben...
A lábaim ütemét robbanások, távolról érkező segélykiáltások, riasztórendszerek figyelmeztetőnek szánt hangjai kísérik. Éreztem, ahogy ver a szívem, vért pumpál a zsibongó végtagjaimba, és lassan elfogy bennem az adrenalin. Megálltam egy pillanatra levegőhöz jutni, és az eddig csak elmosódottan érzékelt környezetem ijesztően kitisztult.
Itt már tapintható volt valami furcsa erő nyoma, ami semmilyen szinten nem tartozott az emberi eredetű dolgok közé. Egy közeli kocsin szabályos kör alakú koromnyom feküdt, a belseje még izzott. Közel járok az ismeretlenhez, ami csak veszélyt hozott eddig. Már indultam volna tovább, a fejemben szóló vészcsengő ellenére, de egy hang ütötte meg fülem. Sírás.
Gyereksírás.
Azonnal elindultam az irányába, nem törődve, hogy a toronyba akartam menni. Egy gyerek. Valaki itthagyott egy kisgyereket. Fejcsóválva befutottam az üresen álló, elhagyatott autók közé. Egy kékből jött a hang, szinte feltéptem a nyitott ajtót, amikor odaértem.
-Csssss, semmi baj... - suttogtam a szőke hajú csöppségnek, aki kerek szemekkel pislogott vissza rám . - Nyugi, én segíteni akarok...- A válasz egy cumin átszűrődő 'majma? ' volt. Kibontottam a gyerekülésből, és halkan beszéltem hozzá.
- A fenébe! - Nem jött ki az egyik csatt a helyéről. Körbenéztem, hátha van valami, amivel kipiszkálhatom azt a rohadt kis...
Egy zúgó, sistergő zajra figyeltem fel, mintha felkapcsoltak volna egy hibás neonfénycsőt. Egyre erősödött, én pedig egyre kétségbeesetten rángattam az ülést. Nem is értettem, miért segítek a kölykön, de nem tudtam otthagyni. Ember vagyok, muszáj...
Egy árnyék suhant el a fejünk fölött. Lebuktam, de tudtam, túl későn reagáltam. Észrevett, bármi is volt az.
-Majmaaaaa! - hangosan felsírt a fiúcska, mert kiesett a cumi a szájából. - Majmaaaaa!
-Ne, ne, ne! - az idegtől remegve, végre kipattintottam a csattot, és a kezeim közé kapva a gyermeket, megpróbáltam elosonni az autók között. Fémes csikordulás követett, és nehéz lépések. A homlokomról fojt az izzadtság, egyenesen szegény apróság feje búbjára. Hála az égnek, elhallgatott, különben már halottak lennénk. A járdára kiérve elbújtam egy kuka mögé, és a kisembert a hátamra ültettem. A vállamba kapaszkodott apró mancsaival, mint egy lajhár. Ha nem zakatolt volna bennem a túlélési ösztön, és a kiképzés halvány foszlányai, mosolyogni is tudtam volna a helyzeten. Kikémleltem a szemét között.
Egy magányos lény sétált ott, ahol előbb rejtőztünk. A kezében egy hatalmas fegyvernek tűnő tárgy, a testét fekete, lyukacsos páncél borította. Lehajolt, a nyomainkat szaglászta. Nehogy idenézz, nehogy idenézz... Imádkoztam, hogy megmentsen valaki, ha én nem leszek képes rá.
De a lény továbbállt, elkezdett távolodni tőlünk lefele az utcán. Én, pedig vele ellentétesen folytattam az utam a toronyhoz. De ez így nagyon lassú, biztos nem tudok tovább futni, főleg nem a plussz egy fővel a hátamon. Álljunk csak meg! Hiszen a lény jött valamivel...
Arrébb lopakodtam a szétszedett utcai roncsok árnyékában, és megközelítettem a járművét. Egy  hajószerű valami volt, fura fényt bocsátott ki az aljából. Nem tűnt biztonságosnak, de a célnak biztos megfelelő. Még mindig észrevétlen surrantam oda a siklóhoz, ami a kissrác kocsijától pár méterre lebegett az aszfalt felett. Már épp készültem volna, hogy levegyem a potyautasomat, és felültessem a frissen akasztott hintónkra, de a mellettünk lévő kocsi felrobbant, és dühös üvöltés zengett az irányból, amerre a jogos tulajdonos eltűnt. Fejemet behúzva felugrottam a fedélzetre, de volt egy apró gond : nem találtam kormányt. Káromkodva hátranéztem, és a lény már a hátunkat védő autót röpítette az égbe.
- Húzzunk innen! - a kölyök lemászott,  behúzódott a lábam és a szerkezet közti lévő zugba, és belekapaszkodott abba, amit ért.- Okos fiú. Boccs, ha meghalunk. - belenyomtam a kezem a két karnak tűnő nyílásba, majd kilőttünk a felhőkarcolók teteje felé.

Sikítva zúgtunk a térben, és nem tudtam, hogy a gyerek vagy én adok ki magasabb hangot. A hajam egyszerre volt az arcomban, a számban, és csapkodta ostorként a hátam is. Bekönnyezett a szemem, és fejemet rázva véletlenül előre dőltem, mire a hajó is egyenesbe vágódott. Suhantunk a lerombolt városban, remegő térdekkel próbáltam rájönni, hogy kéne irányítani ezt a masinát. A fiúcska kacagott, de én nem tudtam, csak elmosolyodni. A gyomrom bukfenceket hányt, összegörnyedtem, és ereszkedni kezdtünk. Visszaegyenesedtem, a hajó követte mozgásom. Aha, végre!
Elkanyarodtam egy üveggel borított iroda fényesen tükröződő épületénél és az utca végén már a Stark torony magaslott. Felkaptam a szemem, de inkább ne tettem volna!
Egy hatalmas szörny úszott el a fejem felett, testének árnyéka fojtogatóan borult ránk. Üvöltése megrázta a közeli házakat és irodákat, a siklónk is vibrálni hatott béna irányításom alatt. Kapkodva dőltem előre, a sebességünk pedig  felgyorsult. Nem vettek észre, és ezen nem is akartam változtatni. Lepillantottam a füstölgő roncsokkal teli utcára, és alig hittem a szememnek.
Az úgynevezett, kevesek által látott, és még kevesebbek által ismert hősök küzdöttek vállvetve egy hatalmas csoport idegen ellen. Mennydörgés szakította be dobhártyám, amit állatias harci ordítás követett, és egy zöld folt suhant el mellettem, hogy becsapódhasson egy téglaépületbe. Fegyverropogás, csata zaja töltötte be minden érzékszervem, de nem álltam meg, sőt...
Nem tudtam lelassítani. Kétségbeesetten dőltem hátra, de csak felfelé emelkedtünk, hiába rángattam mindent minden lehetséges módon. A torony vészesen közeledett, én pedig sikoltva próbáltam kirántani a karom a fogókból.
-Kapd el a lábam! - reméltem, hogy a gyerek érti, és tovább rángattam a kezem. A menetszél majd' lefújt a siklóról, de egy hirtelen rántással kiszabadultam a fogságból. Felkaptam a csimpánzként belém fogódszkodó aprólékot, és felkészültem a becsapódásra. A szél fütyült a fülemben, könnyezve szorítottam magamhoz a fiút. Fél kézzel kapaszkodót találtam egy nyílásban, a kezem csúszott az izzadtságtól. Pár másodperc múlva már tisztán villant a tükörképem, és az ugrás előtti utolsó pillanatban láttam a szememben csillanó kétségbeesés.