The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

10

A gyűlölet vezette kezem, ám az utolsó pillanatban valami megállásra kényszerítette.
Sebet ejtettem rajta, igaz nem halálosat, de fájt neki, mintha képes volna érezni egy hozzá hasonló szörnyeteg...
A férfi hátrafordult, szeme tele kérdésekkel, és az ő vére folyt le az arcomon, egyszerűen nem tudtam megszólalni, magával ragadott a hideg gyönyör, amit okozott, ahogy ...

Szél fújta arcomba a hajam, ahogy apa felkapott és megpörgetett a napsütésben. Kacagtam, csengő hangom apa mély, öblös nevetésével vegyült. Csukott szemmel kitártam a karom, mintha repülnék, apa pedig feldobott a felhők felé. Éles sikkantással zuhantam vissza, hiába csapkodtam apró karjaimmal minden erőmből.
Átöleltem nyakát, és hátranéztem, az ajtó mellől pedig anya mosolygott vissza rám. Integettem neki, ő pedig nevetve visszaintegetett.
- Hercegnő, vigyázzon, nehogy leessen a szakadékba! - kiáltott fülembe apa, és kilógatott az erkélyről. Alattam több emeletnyire a kocsik suhantak, de csak kacagtam, ahogy a torkomon kifért. - Drágám, valami probléma van a gyerekkel, nem akar megijedni!- visszamásztam a nyakába, és a nevetéstől vöröslő fejjel dobtam apa arcába fürtjeim.
- Biztos az apjától örökölte! - lépett mellénk anya, és megcsikizett. Boldogan viháncoltam a férfi karjában, aki átölelte feleségét, és egy puszit nyomott a homlokára. Örökké így akartam maradni. Anya és apa karjaiba zárva, az erkélyen fürdőzve az édes napfényben.

Nagyot koppant a fejem, a fogaim egymásnak csattantak, és a padló hűvössége sem esett jól, ahogy kilépve a huzatból a földre estem. Alig nyitottam ki a szemem, és már egy tucat lándzsa szegeződött rám. Az éles fény vakfoltokat hagyott, hiába pislogtam, semmit nem láttam a környezetemből, csak az arcomba tolódó fegyvereket.
-Talpra! - kiáltotta valaki. Megpróbáltam engedelmeskedni, de visszarogytam a fura anyagú földre. Kezek nyúltak a hónom alá, felrángattak, de ahogy elengedtek újra összecsuklottam. Szédültem, és még mindig alig látva valamit kerestem a menekülési lehetőséget.
Egy kör alakú helyiségben voltam, egy nagy csapat katona vett körül ölésre készen, középen pedig egy vörös köpenyes alak állt, kezében kalapáccsal, és egy óriási karddal rendelkező fickóval beszélt. Ahogy meglátta, hogy figyelem, otthagyta az aranypáncélos őrt, és döngő léptekkel indult meg felém. A katonák szétváltak előtte, komor arckifejezése láttán hirtelen nem akartam itt lenni, bárhol is vagyunk épp.
-Ki vagy? - szegezte nekem a kérdést, engem pedig falhoz a vállamnál fogva. - Válaszolj!
- Miért válaszolnék egy idegennek, aki megtámadta az otthonom, és elrabolt onnan? - feleltem a kelleténél kissé pimaszabbul, hogy leplezzem rettegésem. Keze egyből szorosabban nyomott a hátam mögött lévő felszínnek, orrcimpái remegtek, ahogy kifújta a levegőt, másik kezében a kalapács megemelkedett. Sikerült feldühítenem Szőke Herceget, pompás.
- Én védtem Midgardot, én segítettem az embereknek, te pedig megpróbáltál megölni ok nélkül egy ítéletre váró háborús bűnöst!- morogta halkan, és pörgetni kezdte a pörölyt. - Az, hogy ide jutottál, egyedül a te hibád. - hagyott ott utolsó mondatával, és a távolabb álló, mostmár ismerős istenhez fordult. Szó nélkül átkarolta az engem szuggeráló zöld köpenyes alakot, aki vérző karját szorosan az oldalához szorítva állt. Válaszra se méltatott, de kérdezni se volt lehetőségem,  hisz egy pillanattal később már a kalapácsot lendítve repültek el a távolban álló hatalmas fal felé.
-Maga velünk jön. - morgott rám egy katona, és bilincset rakott a kezemre. Vállamat leeresztve kullogtam ki a hagymaszerű helyiségből. Hátranézve találkozott a pillantásom a kardos fickóval, aki mintha mosolyogva nézett volna vissza. Megráztam a fejem, ahogy a katona taszított egyet rajtam, és felültem egy lóra, ami kint várakozott a szinte átlátszó üveghídon. Csak pislogtam döbbenetemben, de nem sok időm maradt bámészkodni, az alattam futó tengert vagy színes fénycsíkokat figyelni, a katonák is felszálltak saját hátasaikra, körbevettek, és megindultunk két fal közötti nyílás felé, amiből kiömlő fény mintha hívogatott volna.