The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

57

Ademariv lassan közelített a folyosó végén álló ajtóhoz. A harmadik, és egyben utolsó portál kinyitásával Asgard fénykorának vége.
- Kár érte. - suttogta maga elé, majd kántálni kezdett. Előhúzta tőrét, és keresztbe metszett tenyerét. Lassan, tisztán hagyták el az igézet szavai ajkait, ahogy kezét az ajtóra nyomta, és vérével festeni kezdett. A három szimbólum vörösen fénylett, majd egy fehér villanással beleégett a fába. A folyosót zúgás töltötte meg.
- Gyertek, jöjjetek ide hozzám! - váltott át a közös nyelvre a tünde. - Taszítsátok romba a várost, változtassatok mindenkit testvéretekké!
Túlvilági hörgés hallatszott az ajtó mögül.
Ademariv egy pillanatra tétovázott. Nem köteles végrehajtani a parancsokat. Feladhatja magát Frigga királynő előtt, és átállhatna Asgard oldalára. Nincs mit veszítenie. A küldetése már úgyis elbukott azzal, hogy az Örökláng eltűnt.
Keze akarata ellenére lendült föl, s véres tenyere érintésére az ajtó zárja kipattant.
Az elé táruló sötétségtől összeszorult a nő gyomra. Futásnak eredt.
A város felé vette az irányt, majd megtorpant. Az ottani ajtó már rég nyitva állt, és draugrok ezrei szivárogtak be a csatornarendszerbe. Egyedüli kiútja a felszín felé vezetett.
Tőrével kibökte a legközelebbi csatornafedelet. Mögötte egy túlvilági sikoly hallatszott. Felkapaszkodott a palota udvarára, és egy ismeretlen személlyel találta szembe magát. Tőre markába pattant.
- Mit keresel itt? - firtatta a fiatal lány. Ademariv látta már őt korábban, a bálban. Volt egy nővére is.
- Menj innen! - figyelmeztette. - Tűnj el, amíg van rá alkalmad! - tőrét támadólag maga elé emelte.
- Őrség! - kiáltotta a lány.
Ademariv gondolkodás nélkül lecsapott. A szőke leány utolsó hörgését a torkából előbuggyanó vér hangja nyomta el. A tünde elkapta a lezuhanó testet, és a fészer felé vonzolta. Bevágta a legtávolabbi sarokba. A nevét sem tudta áldozatának...könnyek mardosták szemét.
Milyen könnyen gyilkossá válik az ember lányából, ha rossz körökbe keveredik...A tünde megrázta fejét: nincs ideje morális kérdéseken gondolkoznia. A porban húzott vércsíkot esetlenül összesöpörte a fészerben, majd megtörölte tőrét a lány rózsaszín kötényében. Itt volt az ideje lelépni az összeomlás szélén álló fővárosból.

- A párbaj halálig tart.

Éreztem, ahogy végtagjaimat lassan elhagyja az erő. Bensőmben az üresség éhező farkasként nyitotta száját , s elnyelte minden érzelmem.

Nincs kiút, nincs kiút...

- Vegyétek magatokhoz a választott fegyvereteket, és álljatok fel az aréna két végében. - mennydörögte Odin.
A zsoldos talpra állt. Hatalmas sziluettje kitakarta az arcomra hulló napsugarakat. A homokot bámultam, az apró homokszemeket, ahogy a szélirányban peregtek, akár a homokóra szemei. Életem homokórája lassan letelik.
- Mostmár nincs, ki megmentsen, kislány. - Drahun tekintete szinte átdöfte a tarkóm. keserű mosolyra húzódott szám, felnéztem. Arcán a magukat legyőzhetetlennek érző férfiak dölyfös vigyora ült. - Ha megadod magad, kegyes leszek, és gyorsan véget vetek ennek a szánalmas hercehurcának.
- Meglátjuk, ki nevet a végén. - talpra kecmeregtem, és a lelátóra néztem.
A hercegek dühösen veszekedtek egymással, míg Frigga királyné Mindenek Atyja előtt állt, testtartásából ítélve a király döntését bírálta. Ujjával lefelé mutogatott, s a fejét rázta.

"Loki?"

A kötelék végén halvány rezdülés. Elképzeltem, ahogy megrántom, és közelebb vonszolom magamhoz.

" Loki!"

Mentális blokkban ütköztem. A herceg elméje körül hatalmas jégfal meredezett, mögötte éles villanások és viharok tomboltak.
Semmi válasz. Magamra maradtam.

Ne, ne, ne....

Hirtelen mindennél jobban azt kívántam, hogy bárcsak újra hallanám megnyugtató hangját s fejemben. Utoljára, mielőtt ez az őrület véget ér.
A fegyvertartó állványhoz vonszoltam magam. Lábam ólomsúlyúnak érződött. Minden porcikámban éreztem, hogy az utolsó perceimet élem. Szívem majd szétszaggatta bordakosaram, ahogy vert. Hideg veríték csordult végig gerincemen. Bambán meredtem a különböző pengékre. Választanom kell, mivel a kezemben halok meg. Életem végső választása.
- Nornák, ha léteztek, ha hallottok, könyörgöm nektek... - motyogtam orrom alatt. -... Áldjátok meg ezeket a pengéket, hogy betöltsék céljukat, és védjék meg az őket forgatót. - remegő kézzel leemeltem a tartójukról az ikerpengéket, melyekkel utoljára vívtam a gyakorlótéren. Mikor még Roman életben volt, azt mondta, az én kezembe lettek kovácsolva. Gyomrom görcsbe rándult.
Nem akarok meghalni, vágott belém a felismerés, ahogy a pengék súlyát próbálgattam. A napfény kecsesen siklott végig az ezüstös fémen. Megpörgettem a csuklóm, felvettem a kezdőpózt. Üdvrivalgás tört ki.
Haza akarok jutni. Haza, haza, haza. Apámhoz, Emilyhez, mindenkihez.
Bólintottam, és a többi fegyvert visszavitték az alagút árnyékába. Az ott várakozó katonák arcán mind sajnálat ült.
Nem akartam, hogy sajnáljanak.
Arcomat utoljára a nap felé fordítottam. Lehet, hogy egy isteni beavatkozásnak hála én nyerek. Lehet, hogy le tudom győzni a férfit. Szabad leszek.
Anya vajon büszke lenne rám?, kérdeztem gondolatban. Vajon féltene, vagy száz százalék bizonyossággal lenne, hogy győzni fogok? Vajon Marco és Emily és a többiek ott ülnének a lelátón, és szurkolnának nekem?
Nem csak magamért harcolok... Értük is. Ha Bajnok leszek, lehet, hogy elég befolyásom lenne ahhoz, hogy jobbá tegyem életük. Mindig is arra vágytam, hogy jelentőségteljesen tudjak hozzátenni a világhoz... Asgard Bajnokaként megnyílik előttem a világ. Azzá formálhatom, amivé szeretném.
"Empera Salvater vagyok, és nem adom fel. " mantráztam, és a vonalhoz álltam. Küzdeni fogok az életemért. A szeretteimért. Adrenalin öntötte el az agyam, és határozottan megemeltem pengéim, rajtra készen.
"Empera Salvater vagyok, és nem adom fel."