The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

37

Thor és Sif, hátuk mögött az állig felfegyverzett különítmény tagjaival, komor arccal vizsgálták Svartalfeim rothadó felszínét. Thor lehajolt, felmarkolt egy adagot a földből, és orrához emelte.
- Parancsnok, mit talált? - kérdezte a rangidős katona, Roman.
- Csak kíváncsi voltam. - fintorogva elengedte a fekete, egészségtelenül bűzlő földet. - A mészmezők...
- Tőlünk keletre, uram. - szólt az ikrek egyik tagja, Yaskin, és felemelte sisakja arcát fedő részét. - A kiszáradt tenger pedig nyugatra, a hegyek túloldalán.
Thor elgondolkodva vizsgálta az őket körülölelő óriási, sötét dombokat. Heimdall itt vesztette nyomát Ralephiknek, és martalóctársainak. Thor tisztelte a hegyomlásnyi, könyörtelen bajnokot, de sosem nézte jó szemmel társaságát. Tisztában volt vele, ha nem kellett volna épp Midgardot megvédenie öccse őrületétől, ő is itt lett volna... S ki tudja, hol lenne most.
- Északnak megyünk, követjük a dombokat. - adta ki a parancsot. - Tartsátok nyitva a szemetek, nem tudjuk, mivel állunk szemben.
- Ez a hely halott. - mondta mellette Sif, s kivonta kardját. - Lehetne Helheim előcsarnoka.
- Igaz. A sötét elfekkel folytatott háború és az átkozottak pusztulása óta ez a hely maga az üres kárhozat. - válaszolta Vrundfil. - Pont mint a lelked, Kratol!
A katonák csendben nevettek, az említett mesterlövész pedig egy irigylésre méltóan gyilkos pillantást lövellt Vrundfil felé.
- Thor, nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban. -  Sif kardjának hegyével egy vörös rongydarabot emelt ki a porból, rajta az asgardi udvar címerével. - Ha igaz, amit Frigga mondott...
- Spekulációk, csupán spekulációi voltak arról, mit találunk itt. - dörrent rá a kelleténél durvábban Thor. Sif megforgatta a szemét, és hátraadta valakinek az egyenruhából maradt foszlányt. Érezte a Thor körül vibráló levegőt, ő is ideges volt. - Nincs ok az aggodalomra, Heimdall azt mondta, nincs élőlény a bolygón. - Sif nyakán felállt a szőr a hátborzongató kijelentéstől.
- Keressünk további nyomokat, és ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, ha mégis társaságunk akadna... - mormogta Thor.
Hosszú percek, akár órák is eltelhettek, míg ráakadtak a következő nyomra. Vrundfil szúrta ki: egy martalóc fogakkal díszített pengéje állt ki egy sziklából, közvetlenül előttük. A csapás, amit a lankás vidéken követtek, véget ért a sziklánál, és az egyre magasabbra hullámzó sötét dombok között látszott folytatódni.
Thor megálljt intett, s Sif odament a sziklához, kihúzta  a repedésből. Míg visszatért a csapathoz, gyorsan megvizsgálta a fegyvert.
- Véres. - átadta Thornak, aki övébe tűzte a saját kései mellé. - A szikla is, és előtte a porban tisztán látszottak a lábnyomok, és még több vér.
- Parancsnok, álljunk meg. - mondta hirtelen Roman. A csapat szó nélkül engedelmeskedett, s a férfi kardja hegyét előre szegezte, a csapásra. - Láttam valamit.
- Nincs ott semmi, csak a bolondját járatja veled a paranoia. - mormogta Vrundfil, erősebben markolva méretes buzogányát.
Sikoly visszhangzott a dombok között.
Thor ereiben megfagyott a vér.
- Készülj. - a Mjölnir lapjain apró villámok cikáztak, pattogó hangjuk fülsüketítőnek tetszett a csöndben.
Oldalról egy sötét alak ugrott rájuk a domb tetejéről, visítva érkezett a mesterlövész nyakába. Thor egy ütéssel leseperte a lényt, és rárontott.
- Thor, vigyázz! - kiáltotta Sif, és az istenség felé rohant, hogy kilökje a következő lény alól, ami levetette magát a szirtről. Páncéla csúcsával állon találta a termetes jószágot, de amikor jobban megnézte...
Egy ember volt az. Vagyis ami maradt belőle.

- Gyere, ne tökölj tovább. - noszogatott Chat folyamatosan, már vagy fél órája. - Hallottad mit mondott Roxanne, a kegyelmes Herceg üzeni. S kérése számodra parancs, nemde?
- Chat, nem akarlak emlékeztetni rá, de Odin ki akar nyírni. Tilos elhagynom a palotát, na meg... - válaszoltam a nekonak, és ledőltem az ágyamra. Késő délután volt, most értünk fel a gyakorlótérről. Útközben futottunk össze Roxanne - nal. -... mi van, ha ez is csak egy hülye trükk Lokitól, hogy szórakozhasson egy jót?
- Kétlem, nem az ő stílusa. - nagyot sóhajtott, és mellém feküdt az ágyra. Mindketten a plafont bámultuk. - Kibékültetek, nem?
- Mondhatni. - mintha kuncogást hallottam volna a tudatom mélyén. - Muszáj leszek menni, igaz? - adtam be a derekam.
Chat energikusan felpattant és megragadva a csuklóm, engem is felhúzott.
- Gyerünk, midgardi, megmutatom neked Asgard apraja - nagyját!
Egy bő órával később kiértünk a belső gyűrűk izgalmas vásárcsarnokaiba és utcácskáiba. Lenyűgözött a város. A fények, az illatok, az épületek... Mind annyira mások voltak. Újak, és ismerősek egyszerre, mintha jártam volna már itt.
Loki emlékei.
Hűvös  érzet kúszott végig a gerincemen, és fenyegetően pillantottam körbe, veszélyt sejtve.
- Empera, térj vissza magadhoz! - rázott meg Chat. Észre se vettem, hogy megálltam, ráadást az út közepén. - Minden oké?
- Csak menjünk, és érjünk vissza, mielőtt észreveszik, hogy nem vagyunk a helyünkön. - tértem ki egyszerűen a kérdés elől, kevésbé gyönyörködő szemmel méregetve a várost.
- Rajtam ne múljon! - vonta meg a vállát, és összeráncolta orrát. - Mindjárt ott vagyunk.
Nem haladtunk sokat, mert egy sötét, magas, márványoszlopokkal díszített épület előtt Chat megtorpant, és beleszagolt a levegőbe. Pupillái tágra nyíltak, fejét az épület melletti sikátor felé fordította.
- Mi az? - húzódtam közelebb hozzá, és benéztem a szűk zsákutcába. Üres volt, és meglepően tiszta.
- Mintha éreztem volna egy... ismerőst. - a neko hangja elcsuklott az utolsó szó előtt. Nem kérdezősködtem tovább, látva a fiú fájdalmasan szomorú arckifejezését. Olyan sok dolgot nem tudtam még róla, és nem éreztem alkalmasnak az időpontot, hogy faggatni kezdjem.
Továbbvezetett, át egy szobrokkal díszített hídon, keresztül egy virágos bokrokból alakított lugason, egészen el egy következő gyűrűig. Követtük az utat egy darabon, átvágva az éjszakai életüket kezdő asgardi polgárokon, s egy hosszú mellékutca végén végre megálltunk.
- Itt is volnánk. - szusszantotta Chat. Szemügyre vettem a piszkos üveg mögötti kirakatot: egyszerű, régies ruhákat láttam, semmi szimpatikusat.
- Kétlem, hogy ez lenne a nekem...
- Csitt legyen, midgardi! - rikkantotta, és karomnál fogva bevezetett a csipkeszerű faragásokkal díszített ajtón.
Alacsony szalonba érkeztünk, dohos levegő és vékony porréteg fogadott minket. Chat céltudatosan a szoba végében lévő ajtó felé lépett, és kopogásra emelte kezét, de az ajtó hirtelen kitárult és egy alacsony néni pattant ki rajta, kezében vasvillával.
- Tűnés legyen huligánok! - rikácsolta pápaszeme mögül, és nagyot sózott a meglepett neko hátsójára a szerszámmal. - Ne merészeljetek még egyszer betörni, mert hívom a járőröket! Egyenest a király elé lesztek ráncigálva!
- Merva, nyugodj meg! - lépett elő egy sudár nő az ajtó mögül. Neko volt, Chat - hoz hasonló arcszerkezettel, sötétbarna szőrzet borította hegyes füleit, és karmokban végződő kecses ujjait. - Sajnálom Chat Blanc... Vengeur, igaz?
- Igaz, Chat Marron Soie. - szoros ölelésbe zárta a nőt, majd a pápaszem mögül pislogó apró hölgyet is. - Bemutatom nektek Lady Empera Salvatert. - bólintott felém. Megpróbáltam a legbarátságosabb mosolyomat villantani feléjük. A neko nő csengő hangon felkacagott.
- Amikor azt mondták, hogy Loki herceg bajnokot nevez, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy halandó kislány lesz az. - megkeményedett az arcom, és a gyenge mosolyomnak nyoma sem maradt. Egy hosszú pillanatig ellenségesen bámultuk egymást, majd a nő újból felnevetett. - Áh, már értem.
- Empera, ők barátok. Ne nézz rájuk olyan csúnyán. - vigyorgott Blanc, és közelebb tolt hozzájuk.
- Elrángatsz engem erre az istenek háta mögötti piszkos és elhagyatott helyre, és még vágjak jó arcot ahhoz, hogy egy a térdemig érő asszonyka megüt téged, majd a társa lekicsinylő megjegyzéseket tesz? - kiabáltam Chat-ra, és egy szuszra sikerült megbántanom minden jelenlévőt. Rögtön elszégyelltem magam. - Bocsánat. Nem így terveztem a bemutatkozást.
- Földi leány a palotában, mi? Milyen időket élünk... - vigyorodott el az asszonyka is. - S ráadást milyen modortalan!
- Merva mama! - szólt rá nő. - Empera Salvater, én Chat Marron Soie vagyok, ő pedig a tündéri természetű és gnóm származású Imerva, Kava lánya.
- Elég is a finomságokból. - szakította félbe Chat. - A nyitóünnepségen viselt díszzubbonya nem lenne praktikus viselet a bálon, így fű alatt kénytelen vagyok ruhát csináltatni neked. - kacsintott rám.
- Pompás! Ezzel kellett volna kezdenetek! - csapta össze két tenyerét Merva mama, és piciny lábain fürgén elszaladt a szoba sarkában álló asztalhoz, lekapott róla egy dobozt tele mindenféle eszközzel. Előhúzott egy mérőszalagot, majd csettintett Marronnak. A nő egy pillanattal később egy sámlival bukkant fel. - Na, te leány,húzd ki magad, és essünk túl a formaságokon.
Meglepően precízen és gyorsan levette a méreteim, majd rajzolgatni kezdett egy nagy, papírszerű anyagra. Eközben Chat Blanc és Marron elmélyülten beszélgettek a távolabbi sarokban, egy sornyi anyagminta mellett. Nem mertem odamenni Merva mamához, hátha megharap, így a szalonban kiállított pár ruhát nézegettem.
- Gyere csak ide! - intett nekem a néni később, kezében a széndarabbal, amivel vázolt, és feltartotta a rajzot. - Állj szépen egyenesen, jó, ez tökéletes lesz. - bele akartam kukkantani, de a szénnel az orromra koppintott. - Nincs leskelődés!
A nekok felhagytak a beszélgetéssel, Chat-nak egy fokkal feldúltabb lett az arca, mint mielőtt bejöttünk. Marron megkerülte az asztalt, és elismerően füttyentett, macska létére egész ügyesen, (itt elgondolkodtam miért ne lennének képesek a félmacskák fütyülni?) majd rámkacsintott. Merva mama Marron kezébe nyomta a rajzot, és újból eltűnt a raktárban.
- Földi leány, nem tudod mi vár rád. - felvontam a szemöldököm, Chat-ra néztem, aki bizakodóan figyelte a sürgő-forgó nénit, kezében a vörös megannyi színében játszó anyagmintákkal.
Pont olyan vörösek is, mint az a folt a falon...
- Én... - még mindig nehezemre esett kimondani, így Chat besegített.
- Gyászol, Imerva. - a néni megállt, hosszan nézett rám. Egy apró bólintással visszavitte a mintákat. Marron megértően a vállamra tette a kezét, lesütöttem a szemem. A hajamat amikor csak lehetett, összefogtam, befontam, vagy kontyba tekertem, hogy ne lássam. Hogy ne emlékeztessen rá...
- Itt is vannak. - egy nagy rakat fekete anyagkupacot borított az asztalra. - Válaszd ki a legszebbet, aranyoskám, és pikk - pakk elkezdjük Marronkával a ruhád!

Sif elképedve meredt a hörgő lényre. Vérben forgó szeme, rothadó bűze, foszladozó teste az összes természeti törvénnyel ellenkezni látszott.
A lény villámgyorsan támadt rá, alig volt ideje kitérni összecsattanó fogai elől. Egy szúrással hátulról átdöfte, a lény földre zuhant. A katonák mögül még három ilyen furcsa szerzet került elől, a semmiből. Gyors csapásokkal végeztek velük.
- Mi a fészkes fenék voltak ezek?! - emelte fel hangját Vrundfil. - Odinra, sose láttam még ilyet!
Sif szólásra nyitotta száját, de fájdalom nyilalt lábikrájába. Megfagyott a meglepettségtől : az általa leszúrt emberszerű hétszentség épp a lábát csócsálta.
Felkiáltott, és egy hatalmas rúgással arrébb penderítette a lényt. A többiek által leöldökölt teremtmények is újból talpon voltak, eszeveszett hévvel támadták a katonákat.
- Életre keltek! - üvöltötte Roman. - Parancsnok, süsse meg őket!
Thor egy pillanatig sem tétlenkedett tovább : a Mjölnirből villámok lövelltek szerte-szét. Elektromosság és hétnapos hullák szaga töltötte be a levegőt. Az elektroshock-kal kisütött hullák szenes maradványai a földre hulltak. Roman elképedve állt a tetemek fölött; Vrundfil arrébb lépett, és okádni kezdett a szagtól ; Kratol leguggolt, fegyvere hegyével piszkálgatta a lába előtt heverő lényt ; az ikrek szünetelen körbe - körbe nézegettek, várva a következő támadást. Thor elborult tekintettel nézett végig a csapatán.
- Mindenki él. Találtunk nyomot. - kezdte sorolni Sif-nek. - Tudod mi volt a legfurcsább?
- Azon kívül hogy leszúrtam a rohadékot, de nem akaródzott neki meghalni? Nem tudom, Thor, mesélj még! - gúnyolódott Sif, de az istenség eleresztette füle mellett.
- Anyám leírta nekem a keléseket, amik a betegeken megjelentek három nap után, körülbelül. Majd az utána lévő stádiumot is: amikor a kelések kifakadtak a test rohadni kezdett, és végleg elhalt. - Sif kezdte sejteni hova fog kilyukadni Thor, és nem tetszett neki. - A futár már egy holdhónapja meghalt. Ralephik lassan két hónapja tűnt el. A kutatócsoportról, sem pedig a martalócokról nem hallottunk semmi hírt, ezidáig.
- Nem mondhatod azt, hogy ezek a... - suttogta Sif remegő hangon, a csapatot figyelve. - Thor, nem lehettek ők...
Vrundfil lépett oda hozzájuk, száját sikeresen tisztára törölve a gyomrának kiürítése után. Szakálla mögül rekedten próbált suttogni, de képtelen volt rá.
- Felismertem az egyiket, parancsnok, Lady Sif. - köhögni kezdett, mintha torkán akadt volna az igazság. - Az egyikőjük Hafgar volt.
- Senki nem tudta rajtam és Odinon kívül, ki van benne a felderítőcsapatban. - borzadt el Sif. Thor morcosan meredt a távolban lenyugodni készülő sápadt napra. - Nem jelentettük őket eltűnteknek, mert nem volt okunk feltételezni, s a futár óta senki nem érkezett vissza innen.
- Vrundfil, tartsd a szádat, megértetted? - fogta meg a vállát Thor, bizalmasan közelebb hajolva. - Senkinek egy szót sem erről a palotában! - Mondta hangosabban, és elengedte Vrundfilt. - Nem tudjuk pontosan, mi történt, mivel állunk szemben, mekkora és egyáltalán milyen nemű fenyegetést jelentenek ezek a lények. - a csapat egy emberként bólintott. - Haladéktalanul visszatérünk Asgardba, és szabadok vagytok a következő hívásomig!
Még mielőtt szólította volna Heimdall-t, Thor gyorsan odamormolt Sif-nek :
- Vége a békeidőszaknak.