The Beginning of the End - A Végzet Kezdete ((Befejezés Közeleg))Asgard MCU Ff.

5

- Köszi hogy megálltál! - kiáltottam utána a taxinak, és csalódottan toppantottam egyet. Morogva visszamentem a járdára, ölni tudtam volna idegességemben. Már fél órája próbáltam fogni egy taxit, de eddig egy sem állt meg. Még csak felém se bagóztak. Amihez egyáltalán nem szoktam hozzá. Megforgattam a szemem, és visszatrappoltam a járdára. A város hömpölygő zajától alig bírtam koncentrálni, pedig sok mindenre kellett volna: a rendőrautókra, térfigyelőkamerákra, gyanús alakokra. Sokkal óvatosabban mozogtam az utcán, senki nem követett a parktól idáig, és arra utaló jeleket sem mutatott semmi. Egyedül egy apró karmolást találtam, amiről nem tudom, hogy szereztem, de valószínű, kergetőzés közben.
Elindultam a hetvenedik utca irányába, hátha szerencsésebb leszek arrébb. Nagy volt a kísértés, hogy beüljek valahova, és egy nagy adag forró csokiba meg három tonnánnyi cukrot tartalmazó fánkba fojtsam a lelkiismeretem, ami minden percben felbőszült viperaként mardosott. Elhaladtam a kirakatok előtt, és az üvegekről a hirdetésekkel együtt a tükörképem is visszanézett: fekete csipkés felsőm, fekete farmerem csupa por volt, a hajam szétzilált, az arcomon nyoma se volt a nyugalomnak. De legalább a táskám és az életem megvan.
S
Éles szúrást éreztem hirtelen a fejemben; gyakran történik ilyen, olyan mint egy megérzés. Azt jelzi, ha figyelnek, vagy ha leesett a vércukrom, és nálam mindkét helyzet előfordul. Sokszor mentett már meg ez az apró fájdalom, de pont ugyanannyiszor is hagyott cserben, például ma már kétszer. Körbenéztem a hátam mögött az üveg segítségével; semmi. A szememet jobbra balra járattam, megfigyeltem a környezetem, de szokatlan dolognak nyoma se volt. Felnéztem az égre, ami felhőtlen kék volt, és ragyogott a napsütésben. Kisétáltam újra az útra, és integetni kezdtem a kezemmel, de továbbra is felfele kémleltem. Egy vadászgép suhant el nem messze, de nem lepődtem meg, biztos gyakorlat van.
- Senorita! Kisasszony! - hangos dudálás zökkentett ki, elkaptam a szemem az égről. Egy taxi várakozott az orrom előtt, és egy fiatal férfi intett a kormány mögül. - Szálljon be senorita, hacsak nem a galambokat kukkolta!
- Köszönöm! - kinyitottam a sárga kocsi ajtaját, és beszálltam az anyósülésre. Bekötöttem magam, és a férfi felé fordultam. - A reptérre, legyen szíves.
-Tegezzen, senorita, olyan fiatal még a formalitáshoz! - hálásan felnevettem, mert a mexikói akcentusa miatt alig értettem, mit mondott. - Hogy hívják?
-Rea. - az egyik becenevem, amit álnévként szoktam használni. Ha visszakeresik, nem túl feltűnő, viszont ha bizonyíték kell, hogy tényleg én tettem valamit a név alatt, rá tudom fogni. - Téged?
- Manolo. - befordultunk egy a városból kivezető sugárútra. - Mi járatban voltál itt New Yorkban?
- Iskolai ügyben. - nem tudtam többet mondani, ahogy felsejlettek előttem a rémképek, ezért gyorsan témát váltottam. - Szeret itt élni?- kinéztem az ablakon, ahogy elsuhantunk a toronyházak és felhőkarcolók mellett. - Olyan hatalmas ez a város!
-Azt kell mondjam senorita, megvan az előnye. - megálltunk egy lámpánál. Felém fordult, így láthattam az arcát: formára nyírt szakáll, rövid, göndör haj, barna szemek, és bronzosan csillogó bőr. - De sok itt a veszély, ami az egyedül kószálókat fenyegeti, mint ön vagy én.-A hangja tisztán csengett, nem volt hátsó zöngéje, mint a láncdohányosoknak. Dicséretes.
-Az nem kétséges. - bólintottam, a lámpa pedig zöldre váltott, elindultunk. Manolo simán, lendületesen vezetett, én pedig ellazultam az ülésben. A légkondi zúgott, ahogy friss és hideg levegőt fújt az arcunkba. Pár perc múlva mozdultam meg újra. Összezörrentem a pittyegésre. Üzenetem jött. Hisztérkiusan a zsebembe nyúltam és kikaptam a telefont. Remegő kézzel nyitottam meg az SMS-t, a feladót látva. Átfutottam a szememmel egyszer, kétszer, de az agyam kiürült, és nem értettem, semmit nem értettem. Anya, anya, anya...

Bárhol is vagy Pyra, közelébe se menj annak, amit látni fogsz. Keresd meg édesapád. Szeretlek, és vigyázz magadra bármi áron!

Hirtelen előrerándultam, majd visszazöttyentem, ahogy férfi berántotta a kéziféket. A telefon kiesett a kezemből, de lehajoltam, és visszadobtam a zsebembe. Szitkozódtunk, mert megállt a sor, és mert a férfi majdnem magára borította az üveg vizet, amit a kezébe fogott. A mögöttünk lévő kocsik is befékeztek, éles dudálás szólt mindenhonnan. - Mi a fészkes fene...
Eltátott szájjal meredt ki a szélvédőn át. Az égen egy sötét felhőnek tűnő valami keletkezett. Elkerekedett a szemem, és éreztem, ahogy megáll bennem az ütő. Csak a szemem mozgott, a levegő megállt a tüdőmben. Közelebb hajoltam a műszerfalhoz, hogy jobban kilássak. Nem felhő volt, hanem egy nyílás, amit egy világító fénynyaláb kapcsolt össze valamivel; egy lyuk volt, amiből valami leereszkedett a Földre. Nem valami. Valamik.
-Manolo, futás! - kiáltottam a sofőrnek, aki a visszapillantótükréről lelógó keresztet szorongatta, és a nyelvén kezdett imádkozni. - Erre nem érünk rá! - megrángattam az ingujját, mire feleszmélt, és kipattant a volán mögül. A pánik nem lehetett úrrá rajtam, az életem is múlhat egy átgondolatlan lépésen.
Az emberek sikítva rohantak le a metróba, vagy el az épületek közé. Cikáztam az üres járművek között, Manolo pedig lihegve követett. Egy kocsi motorháztetőjére ugrottam fel, és körbenéztem.
A lyukból dolgok szállingóztak a légtérbe. A közeli épületek már lángoltak pár helyen, és a Stark torony tisztán látszódott a két ház között. A kék fénynyaláb pedig az épületből indult.
-Mégis mi a poklot művel Stark? - kérdeztem a káoszban, de senki sem hallotta. Manolo is eltűnt valamelyik közeli sikátorban. Lecsúsztam a járdára, és futva elindultam a torony irányába. Válaszokat akartam, és éreztem, hogy ott fogom megtalálni, bármilyet is keresek. A tömeg őrültként rohant a másik irányba. Páran rámszóltak, hogy meneküljek, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Vagy megmondtam, hogy menekülök: a lelkiismeretem elől, ami kőként ült meg az apróra zsugorodott gyomromban.
Szirénák sikoltottak együtt az izmaimmal, ahogy futva haladtam felfelé az utcán. De nem törődtem a vádlimba hasító fájdalommal, nem törődtem a fejemben üvöltő hanggal, ami anyám üzenetét visszhangozta, nem törődtem a körülöttem apokalipszisba fulladt várossal. Az adrenalin édessége teljesen feltöltött, nem tudtam tisztán gondolkozni a testemben felparázsló dühtől. Megtámadtak minket, előjöttek a csillagok közül, és most elveszik, amit magukénak éreznek. Mérgesen rohantam, majd megszakadtam, de minden egyes lépés lassúnak tűnt. A lelkem madárként dalolt egyre csak hajszolt előre a torony irányába.

-Hazudsz. - sziszegte a férfi. Megsimogatta a jogart, ami visszazümmögött az érintésére. Elmosolyodott, és a zokogó nő felé sétált. - Nagyon rosszul hazudsz.
-Nem, nem, nem... - hátrálni kezdett, minnél távolabb akart kerülni a férfitól. - A lányom, az én lányom...
- A vizsgálat nem ezt mutatja. - hangja betöltötte a labort. Nincs ideje ilyen kicsinyes játékokra, és már tudja, amit akart. Hiába hasonlítottak egymásra, az előtte álló, szánalmas teremtmény nem az volt, akinek mondja magát.
A nő nekiütközött a fehér betonnak, és elfordította fejét a sötét alakról. Kinézett az ablakon, a szemében visszatükröződő kétségbeesés és félelem szaga erősen marta a férfi orrát. Ahogy odaért, kezével elkapta a midgardi nyakát, megemelte, és a füléhez hajolt.
- De már mindegy is. - susogta, mint az északi szél. A nő szinte érezte, hogy megfagy benne a vér, és leesik a hőmérséklet. - A Földnek már befellegzett. Nincs, aki bosszút álljon értetek. - még keményebben szorította a nyakát, a nő halkan, levegőért kapkodva imádkozott. - Nincs isten, aki megment benneteket.- elengedte a doktort, kedvenc játékszerére támaszkodva arrébb sétált a padlóra roskadt midgarditól. - Végezzetek vele. - intett, és hátrasimította az arcába hullt hajtincseit.
- Megtalál majd a vé... - emelkedett fel fenyegetve a parkettáról, de a fegyver dörrenése a nőbe fojtotta utolsó szavát. Visszahanyatlott oda, ahol még egy pillanattal ezelőtt levegőért kapkodott. Feje elfordult, a lábai kicsavarodtak alatta, kezeit széttárva hevert a földön. A férfi hátra se pillantva elindult a tetőre, nyomában a fehér köpenyes midgardiak és katonái lépkedtek.
Pár perc múlva fent voltak a már megnyitott átjárónál. A csínytevés istene büszkén felnevetett, látva a pusztító erőket, amiket ő szabadított el. A párkányra állt, a város a lábai előtt hevert.
Pont ott, ahová való volt.